Molnár Szabolcs (szerk.): Idők szép virága. Válogatás a középkor és a reneszánsz magyar irodalmából (Bukarest, 1991)
Előszó
ELŐSZÓ „Mindenkor idejük van a zsoltároknak.” József Attila Gyémánt című versének rázendítő sora a huszadik századi ember új tér- és időszemléletű művészeti tudatát tükrözi, amelyben a különböző korok műveltsége újszerű rendbe illeszkedve egyenrangúsodott a modernnel. A világégések szétromboltak egy korábban is már omladozó erkölcsi alapot, amelyre a múlt század még valós vagy vélt biztonságérzetét építette. Az ember új hitek keresésére indult, az egyetemes és a nemzeti művelődés minden rétegét kutatni kezdte, hogy új erkölcsi biztonságához megfelelő támaszra találjon. A korábban múzeumi régiségnek tekintett képzőművészeti és irodalmi örökség szükségszerűen kezdett beépülni a kor tudatvilágába, s az egyén a műveltség minden időrétegében és szimultán kívánt otthonossá válni, és nemcsak a hozzá legközelebbi vagy azt a réteget akarta átélni, amelyet valami naiv kauzalitás fonalán közvetlen előzményként tekinthetett magáénak, hanem egyidejűleg fogadta be a régmúltat és a jelent, az egyetemest és a nemzetit. Századunk kezdett ráérezni korábban elfeledett s ma már újra modemnek tetsző korai kezdeményezések rokonságára, s a zenei, festői, irodalmi Ízlés világszerte a régi újrafelfedezésének jegyében örvend valamilyen szellemi hazatalálásnak. Megöregedett az a szemlélet, amely minőségi különbséget kíván tenni régi és új irodalom között, s talán akarata ellenére annak az anakronisztikus múlt századi nemzeti irodalomtudatnak a szellemében, amely több század - európai mércével mérve - jelentős termését száműzte szellemi műveltségünkből, és érdektelennek tartott mindent, ha nem találta meg benne önmagát. Noha ez a nemzeti romantikus múltidézés föltárta, átélte, amit magáénak vallott, a szándékosan csonkitó válogatásával leválasztott, kisemmizett értékeket a filológusokra hagyta, s nem emelte be a nemzeti hagyományok körébe (Szander József). Előttünk járó nemzedékek halmazban hagytak számbavett tényeket anélkül, hogy beiktatták volna az irodalmi köztudatba. A felejtésnek negatív hatásai pedig éppen ott jelentkeztek, ahol az irodalomnak leginkább be kellett volna töltenie társadalmi funkcióit. Az irodalomtörténet maga is kárát vallotta az elfogult rostálásnak, mert elmúlt korszakok bonyolult eszmei-filozófiai mozgalmainak egyetemes jelentését egyszerüsitő képletek ködösítették el. A továbbjutás feltétele volt, hogy irodalmunk fejlődéstörténeti összefüggéseit minden vonatkozásban kutassuk. Irodalomtudományunk ezt a feladatot vállalta, éppen úgy, ahogy ennek az eszménynek a jegyében az irodalom maga - Ady és a nyugatosok fellépése óta - a pogánykori műveltségig tekintett vissza. 5