Molnár Szabolcs (szerk.): Idők szép virága. Válogatás a középkor és a reneszánsz magyar irodalmából (Bukarest, 1991)
Előszó
Művelődés- és irodalomtörténeti hagyományaink teljes jogú örökösei vagyunk. Irodalomtudományunkat nacionalizmustól mentes törekvéseiben nem a múltba leragadó szempont vezeti, hanem nemzeti kultúránk történeti kutatásának alapelveiben kifejeződő nemes szándék, hogy korszerű elméleti megalapozottsággal újra számbavegye írott és nyomtatott értékeinket, és felkutasson minden rejtett vagy eddig kellőképpen nem becsült, kallódó kincset. Az irodalomtörténetet ebben a hatalmas munkában a művelődéstörténet támogatja, amely igyekszik tudatosítani a régi irodalmi művek korabeli asszociációs lehetőségeinek azt a minimumát, amellyel a mai olvasó nem csupán a durva mesét, a krimi-sztorit tudja befogadni, hanem írott örökségünk számtalan aspektusában is tud gyönyörködni. Szellemi koldusbotra jut, aki az irodalomból csak a kalandot tudja befogadni. Művelődéstörténetünk idejében felmérte azt, hogy a cselekvés, a külső akció iránti fokozott vonzalom éppen a kultúra többi tápláló erének eldugulását jelzi. Azért teszi közkinccsé értékeit, hogy rátaláljunk az emberi személyiség kiteljesedéséhez szükséges tiszta forrásokra. Az irodalmi és művelődéstörténeti emlékek szervezett felkutatását, intézményes számbavételét és megőrzését annak idején a nemzet születése sürgette, így Kelet-Európábán a XIX. század elején a polgári nemzet kialakulása befolyásolta a kutatást, míg maga a kutatás és a feltárt művelődéstörténeti eredmények a társadalom fejlődését segítették elő. Amint akkor a polgári nemzet kialakulása összefonódott a nemzeti értékek leltározásával és recepciójával, a nemzeti identitást, azon belül nemzetiségi sajátosságainkat a román nemzethez és a nemzeti műveltséghez való kötődéseinek tudatos ápolását éppen kulturális hagyomőnyaink és emlékeink új, nemzetközi perspektívájú, az egyetemes emberi haladás folyamába ágyazott számbavétele szolgálja. „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”. József Attila verssora az irodalom szerves történeti egységére figyelmeztet, s a régi magyar irodalom kutatásának és népszerűsítésének parancsát is magában hordozza. A román és a romániai magyar művelődés éppen a történelmi tudat rövidre zárását eredményező szűkítő nézetek ellen lép fel, amikor a műveltség mélyrétegeibe ereszti hajszálgyökereit, s a régi és az új szerves kapcsolatának élesztésével a jelenben és jövőben gondolkodás realizmusát élteti. Az értékes hagyományok beépülnek mai műveltségünkbe. Az irodalmi és művelődési örökség teljességét vállalva kritikai magatartásunkról nemhogy lemondanánk, de éppen a közösségi elkötelezettség filozófiai alapjáról tudjuk szem előtt tartani a történelmi folyamatok hagyományainak komplex egységét, fejlődésüknek középkelet-európai meghatározottságát népek, népcsoportok, majd nemzetek, nemzetiségek kapcsolatának hátterében (Gáli Ernő). 6