Molnos Lajos: Hazatérések. Versek (Bukarest, 1978)
Molnos Lajos egy eltűnt tájat keres az időben, más tájakban, a lélekben. De a szülőföld többszínnyomású képén elcsúsztak már a színek, csupán a szeretet farkasvakságával Iehet változatlannak látni, s hinni, hogy fő jellegzetessége az örökkévalósága. A költő talán tudja is mindezt, bizonyság rá, hogy megkísérli visszaállítani a megbomlott összhangot a tájban s emberében, önmagában is: az eredeti képet keresi, gyermeki tiszta állapotában. Nem beleképzeli magát, nem újraéli, hanem emlékezik rá egy más életkor és táj távolából. Ha fájlal valamit, úgy azt a nyugalmat, mellyel visszanéz, s melynek éppen az elmaradt szülőföld fájdalmát kellene csitítania. Ragaszkodása mindenképpen megható s elérzékenyülését sem szégyelli. Könyvében ez a költészetünkben sokszor elfelejtett vagy letagadott „régi hang” mintha újszerűnek is hatna . . .