Mózes Huba: Forrása rég fakadt … Tanulmányok, dokumentumok (Bukarest, 1985)
Széljegyzetek, dokumentumok
hozzám intézett versét, mely ezzel az agresszív két sorral kezdődik: Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga?" A „testi állapot" kifejezésével kapcsolatos részletből vagy az Ars poetica indítását illető „agresszív" jelzőből ítélve, Németh Andor ezúttal sem egészen elfogulatlan, de bizonyos vonatkozásban mégis tárgyilagosabb, mint korábban. „Attila úgy találta, hogy keveset beszéltem a verseiről, és túl sokat magamról" — jegyzi meg az emlékező, s ez a közlése jelentőségteljes többlet a Medáliák-beli vallomásával szemben. A közlés tényleges tartalmát a Németh Andor-előadás szövegének ismeretében mérhetjük fel. Az előadás — a Medáliák-beli utalás szerint — A Toliban látott napvilágot. A Toll 1937. február 20-i számában megjelent A kritikus és а költő című irás azonban csak részlete lehet az előadásnak, hiszen nem arról szól, hogy „hogyan lesz az élményből költemény" (amint azt a szerző az Emlékiratokban jelzi), és nem szól József Attiláról sem. LJjabb támpontért a Cobden Szövetség folyóiratához kell fordulnunk. A Cobden 1937. februári számában ismerteti József Attila és Németh Andor A költő és a kritikus című, Kerpel Jenő elnökletével lezajlott vitáját, s az ismertetés keretében tömören összefoglalja mind a két előadást. Németh Andor előadásának második feléről a következőket írja: „A kritikus szerepének elméleti tisztázása után. Németh Andor József Attila költészetével foglalkozott, s kifejtette, miért tartja verseit világviszonylatban is a modern lélek legplasztikusabb megnyilatkozásainak. Sok jeles és kitűnő költőnk van — mondotta —, akiket nagyra becsül, akik meghatják és elandalítják, de az értelmét nem tudják kielégíteni, mert bármily személyesek, tartalmaikban a kor átlagérzéseit fejezik ki. József Attila abban különbözik tőlük, hogy felbányászatlan lélektanaimat ötvöz versekké." Az ismertetés vonalvezetése és szóhasználata alapján Németh Andor előadásának második felét azzal a József Attila verseiről című írással azonosíthatjuk, amely a Szép Szó 1937. februári számából került a gyűjteményes kötetbe, még-267