Mózes Huba: Forrása rég fakadt … Tanulmányok, dokumentumok (Bukarest, 1985)
Szépírás és elmélet
Szépírás és elmélet Az értelemig és tovább ,,Költő vagyok, — mit érdekelne / engem a költészet maga?" — félreérthetetlenül, de ellentmondástól korántsem mentesen szögezi le József Attila pályájának csúcsán álláspontját a költői gyakorlat kérdésében. Félreérthetetlenül, ahogyan csak a meggyőződés és az igazság beszélhet, a valóság primátusát hirdeti. A legmagasabb rendű öntudat próbájaként — másfél évtizedes tapasztalatait összegezve — vállalja és vallja a felemelő alázatot. Az a költő nyilatkozik itt, aki már a Thomas Mann üdvözlésében éles különbséget tett a dadogó „valódi" és a lényegláttató „igaz" között. S éppen Ars poeticajában nyilatkozik így, abban a versében, amely műfajánál fogva a költészet elvi kérdéseit feszegeti. A „költészettant“ bevezető, tagadó tartalmú mondat — „mit érdekelne engem a költészet maga?" — felszíni ellentmondásával csak egy pillanatra hökkent meg bennünket. Mert természetes, hogy a század egyik legtudatosabb lírikusát alko>tási problémák is szólásra késztetik. S még természetesebb, hogy a marxista szemléletű proletárköltő a legszélesebb öszszefüggésben jelöli ki a költészet helyét és szerepét. Az ambivalens tagadás mögött éppen ennek a legszélesebb összefüggésnek — a valóság és a tudat bonyolult kölcsönhatásának — a problematikája húzódik meg. A kérdéskomplexummal nemcsak a költő, hanem a gondolkodó József Attila is szembenéz. Kritikáiban és elméleti írásaiban (1. József Attila, Összes müvei. III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958) valóság és költészet, valóság és irodalom, valóság és művészet összefüggéseit próbálja felderíteni, a művészi alkotás sajátosságait kutatva. A korában divatos esztétikai nézetek közül leghatározottabban Benedetto Croce intuicionista tanítása ellen érvel, mondván, hogy a művészetről van intuíciónk — azaz szemléletünk —; az intuícióról viszont nincs: a művészet tehát 5