Mózes Huba: József Attila és a román költészet. Kétnyelvű kisantológia - Téka (Bukarest, 1972)

Múzsák testvérisége

József Attila műfordítói hagyatéka ter­jedelmében, de hatásában sem mérhető a Nyugat nagy műfordítóinak teljesítményé­hez. S ebben kétségkívül szerepet játszik az az úgyszólván szó szerinti hűségre való törekvése, amely nem egy esetben gátolta a művek teljes értékű magyar megszólal­tatásában. Műfordítói hagyatékát mégsem a költő iránti kegyeletből, haneín tényle­ges erényekért, mindenekelőtt pedig a ha­gyatékban megtestesülő 'elkötelezett ma­gatartásért becsüljük. A jó műfordítás egyik alapfeltétele a nyelvismeret. A műfordító azonban, szük­ség esetén, nyersfordítás vagy közvetítő fordítás segítségével is dolgozhat. József Attila franciául és németül jól tu­dott. Franciából Villon, Rimbaud és a fran­cia ajkú belga Verhaeren, németből pedig Luther és Bach verseit fordította. De a né­metet közvetítő nyelvként is felhasználta. Engels fordítása nyomán ültette át ma­gyarra a Tidmann úr című dán népballadát, és ugyancsak német közvetítéssel szólal­tatta meg az amerikai John Dos Passost s a szovjet-orosz Jeszenyint. A felsorolt költőket többnyire alkalmilag tolmácsolta. Egyedül Villonnal foglalkozott behatóbban, mert jámborságot és cinizmust, játékosságot és akasztófahumort elegyítő hangját a magáéhoz közelállónak érezte. Aligha véletlen tehát, hogy a szakirodalom éppen az egyik villoni balladát — a vas­tag Margóról szólót — tartja József Attila 7

Next