Mózes Huba: József Attila és a román költészet. Kétnyelvű kisantológia - Téka (Bukarest, 1972)
Múzsák testvérisége
József Attila műfordítói hagyatéka terjedelmében, de hatásában sem mérhető a Nyugat nagy műfordítóinak teljesítményéhez. S ebben kétségkívül szerepet játszik az az úgyszólván szó szerinti hűségre való törekvése, amely nem egy esetben gátolta a művek teljes értékű magyar megszólaltatásában. Műfordítói hagyatékát mégsem a költő iránti kegyeletből, haneín tényleges erényekért, mindenekelőtt pedig a hagyatékban megtestesülő 'elkötelezett magatartásért becsüljük. A jó műfordítás egyik alapfeltétele a nyelvismeret. A műfordító azonban, szükség esetén, nyersfordítás vagy közvetítő fordítás segítségével is dolgozhat. József Attila franciául és németül jól tudott. Franciából Villon, Rimbaud és a francia ajkú belga Verhaeren, németből pedig Luther és Bach verseit fordította. De a németet közvetítő nyelvként is felhasználta. Engels fordítása nyomán ültette át magyarra a Tidmann úr című dán népballadát, és ugyancsak német közvetítéssel szólaltatta meg az amerikai John Dos Passost s a szovjet-orosz Jeszenyint. A felsorolt költőket többnyire alkalmilag tolmácsolta. Egyedül Villonnal foglalkozott behatóbban, mert jámborságot és cinizmust, játékosságot és akasztófahumort elegyítő hangját a magáéhoz közelállónak érezte. Aligha véletlen tehát, hogy a szakirodalom éppen az egyik villoni balladát — a vastag Margóról szólót — tartja József Attila 7