Mózes Huba: József Attila és a román költészet. Kétnyelvű kisantológia - Téka (Bukarest, 1972)
Múzsák testvérisége
nyomán. Molnár Sándor alkalmilag elkanyarodott a formahűségnek a magyar műfordításirodalomban kötelezőnek számító elvétől. A másik négy fordító azonban a formahűség elvét követte. Salamon Ernő, igaz, egy-két sorában megtörte a ritmust, Justus Pál pedig itt-ott megnyújtotta a sorokat. József Attila és Lászlóffy Aladár fordítása ezzel szemben — a versforma tekintetében — kifogástalannak mondható. Persze, ez a két fordítás sem „tökéletes". A Lászlóffyéban zavaróan hat néhány erőltetett vagy éppenséggel túl „könnyed" megoldás. József Attila fordításában pedig az egyes és a többes szám használatát érezzük néhol problematikusnak. Kétségtelen azonban, hogy a magyar változatok közül a József Attiláé a legtöretlenebb, a legerőteljesebb. Hogy az eredeti és a magyar fordítások közötti eltérést érzékeltessük, idézzük a különböző változatok első szakaszát: George Co?buc (1894): Flämind $i goi, fär-adäpost, Mi-ai pus pe umeri cit ai vrut $i m-ai scuipat, ?i m-ai bätüt, $i ciné eu ti-am fost! Ciocoi pribeag, adus de vint, De ai eu iádul legamint Sá-fi fim to{i cini, loveste-n női! Räbdäm poveri, räbdäm nevoi, $i ham de cai, §i jug tíe bői: Dar vrem pamínt! 10