Nagy Imre: Följegyzések (Bukarest, 1979)

Hatvanadik évébe lépett t művész, amikor belső ;zükségét érezte annak, hogy :csettel, tollal, ceruzával — nint bármikor kézügyben lévő modellt: önmagát meg­örökítő képek, rajzok, váz­latok után az írott emléke­zés műfaját is megpróbál­va szembenézzen addigi éle­tével. Aztán újabb két évtized­re fiókba zárta a papírra vetett és gépiratba áttett Följegyzéseket, s csak nem sokkal halála előtt húzta elő és bízta barátaira, s ál­taluk a közösségre, amely­ből vétetett. Most íme, itt az írott önarckép. Nem szépírói babérokra pályázik benne a mű­vészként és immár minden­képpen halhatatlan Nagy Imre, hanem a parasztsors­ból világhírű művésszé vá­lás és a hírnév magasságá­ban is népéhez tartozás em­beri vallomását írja meg mindnyájunk számára — — tanúság gyanánt. De hi­szen az ő ecsetjén született a Zsogüdi emlék és annyi más vallomás. A megélt évtizedek erő­teljesen egyéni látása tagad­hatatlan — de várhatunk-e mást egy olyan egyéniség­tű!, mint amilyen ő volt?

Next