Nagy Imre: Följegyzések (Bukarest, 1979)
Hatvanadik évébe lépett t művész, amikor belső ;zükségét érezte annak, hogy :csettel, tollal, ceruzával — nint bármikor kézügyben lévő modellt: önmagát megörökítő képek, rajzok, vázlatok után az írott emlékezés műfaját is megpróbálva szembenézzen addigi életével. Aztán újabb két évtizedre fiókba zárta a papírra vetett és gépiratba áttett Följegyzéseket, s csak nem sokkal halála előtt húzta elő és bízta barátaira, s általuk a közösségre, amelyből vétetett. Most íme, itt az írott önarckép. Nem szépírói babérokra pályázik benne a művészként és immár mindenképpen halhatatlan Nagy Imre, hanem a parasztsorsból világhírű művésszé válás és a hírnév magasságában is népéhez tartozás emberi vallomását írja meg mindnyájunk számára — — tanúság gyanánt. De hiszen az ő ecsetjén született a Zsogüdi emlék és annyi más vallomás. A megélt évtizedek erőteljesen egyéni látása tagadhatatlan — de várhatunk-e mást egy olyan egyéniségtű!, mint amilyen ő volt?