Nagy István: Szemben az árral. Önéletrajzi regény, 1935-1944 (Bukarest, 1974)
IX
kellene megszólaltatnunk az én egyhúros komor szólóm mellett... Harmincöt év telt el azóta, s a mi anyanyelvűnkön József Attila vezérszólamával már-már összeállóban van ez a nagy irodalmi együttes, de kritikusainak jó hányada még mindig érzékenyebben ráhall arra, ami az irodalom régi kórusaiból zeng a fülünkbe. Még ma sem melegedtek teljesen össze azzal, ami már nem a kispolgári ködös érzelmek hangütésével szól hozzájuk. Valahol idő és tér fölött lebegő, elvont humanizmusuk még mindig összecseng a „tűrő érdem és a mindenből kitudott becsületesség“ erényeit felmaigasztaló polgári humanizmussal. Ez még most îs rokonszenvesebb nekik a pártos céltudatosságot bevalló s ezért küzdő szocialista humanizmusnál. Csodálkozhatom-e, ha négy évtizeddel korábban az elismerés közé darabom megítélésébe annyi megtévesztő ellentmondás is beszűrődött? Akkor bosszankodtam, de mindamellett az ellentmondások arra ösztönöztek, hogy amikor darabomat oly hirtelen levették a műsorról, önéletrajzi vonatkozású elbeszélésekre adjam a fejem. Osztályom és benne a családom gyermekkorához fordultam. Hiszen erre még édesanyám s a Bözsi családja is rászorult. Jusson már a tudatuk felszínére, honnan is jöttünk és hova tartunk, s hogy csak arra igyekezhetünk, amerre én járok. Minden más út a reménytelenség meghosszabbításával egyenlő. Ha ezt még anyám is nehezen érti meg, milyen nehéz lehet azoknak, akik semmi élrnény- és eszmeközösséget nem tartanak velünk. Egész életünk és harcunk teljes kereszt- és hosszmetszetét kell eléjük tárnunk ahhoz, hogy igazunkból a „költészet szent kényszere alatt“ tényleg magukévá tehessenek valamit. így és ezért került sor A mi kőházunk, az Egy művelt olvasó és A pirosszemű kiskakas közlésére a Korunk 1937-es évfolyamában, a rákövetkező esztendőben pedig az Erdélyi Helikonban Kiss Jenő segítségével Az enyedi prikolics és a Jancsi és a szerencsepatkó című önéletrajzi töredékekre. Ezért jártam újra végig szülővárosom új és régi negyedeit Méliusz Józseffel, s hoztam felszínire az ő fényképfelvételeivel a társadalom mély fenékiszapjában eltemetettelek látszó Külváros napfényre törő roncs életét, amely valamikor éltető napként az égre is fölkerülhet.