Nagy László: Himnusz minden időben (Bukarest, 1985)
Farkas Árpád: "Lerogyni nem szabad élve"
te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd, hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes órómű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, reptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! És e tűz már nem csupán a Prométheusz óta sokezer éves költő és befogadó közmegegyezésével kialakult jelkép újra-világlása, nemcsak a minden pennákon több-kevesebb erővel fölfénylő vándorszimbólum, az is persze, süt belőle Ady tűzcsiholó indulata, a nagy-nagy tüzekre sóvárgó József Attila vacogása, de túl is mutat minden jelképen, mert csontok-idegek mélyéig szervesült hevület, lángropogás, nagy méltóságú katarzis, új erő, új hang, új akarat — mellyel „elérte a láng a képzeltet“. Nagy fájdalmakból, történelmi és személyi krízishangulatokból érkeztek felém e költemények, duhogó erővel, pompázatosán. E líra oly korban töltötte fel robajló vérre! a nyelv véredényeit, mikor a költészet válságtünetei már világszerte mutatkoztak, midőn már többnyire dadogóan, technokrata rázkódtatásoktól elharapott nyelv alól lüktetett fel az ének; ének? hol volt az már! csak az omlás törmelékei alól fölfénylő szavak, csak világító gondolatszilánkok, melyek a szétzüllött hajdani panteisztikus életérzés emlékét kísértették vagy mutatták egykedvű, tükrös arcukat. Kelet-Európábán a fráziszörgető, dekíamáló hang dívott, mikor ő talán Csokonai, majd József Attila képzeletgazdagságánál is nagyobb erővel emelte rangra a költői képet s virágzását: a metaforát. A 6