Palocsay Zsigmond: Írottmuzsika. Válogatott költemények - Romániai magyar írók (Kolozsvár, 2010)
Bevezető
lent fent lesz, a jobb bal, a bal meg jobb. Van valami előzetese, előzetes baja is a megrészegedő embernek: a hideg forró lesz („ajég parázslik”), a tűz meg hideg, a költő tehénlepényre írja a verseit, mert „bukfencezni látja a hegyeket” - a lent fent van, megváltozik a világ tengelye. A poháron keresztül a költő áttűnik a természetbe: mókustej édeslik a száján, boróka hódítja és „viricset csurrant a nyírfa csonkja”, merthogy a pohara „lekérgelt álom”. Bús az árva költő, ez az alaphelyzet, az árvaság meg „kifeni” minden ellen, agyaras vaddisznóvá és hiú majommá változtatja, görény lesz, aki magát is utálja látni. Vadbolond bogáncsok teremnek benne, és „bögöly-mart állatok legelnek” - hát ez bizony cudar egy állapot, amelyet a költő nemegyszer megtapasztalt. Mi hát a megoldás? A sok rovástudó-számadó között szellemnek kellene lenni, amely sérthetetlen. A tiszta szellemi lét lenne az az állapot, amelyben az amúgy roppant sérülékeny költő sérthetetlen lenne és nem is kellene többé ezen az átváltozáson metamorfózison átalmennie. Amúgy az archaikus természeti kultúrák és vallások is megteremtették a drogos metamorfózis lehetőségét, amely a természettel való bensőséges (és drogos) egyesülés lehetősége volt, ama egyesülésé, amelyben megszűnik a fent és a lent, a jobbra és a balra, csak az őskáosz érzése van meg. Amúgy a piák, alkoholok gyakori motívumai is a Palocsay-lírának, néhol veszélyes, fenyegető módban néhol meg derűsen, kedélyesen, ahogy a magyar líra hagyománya Csokonaitól József Attiláig ismeri. Kicsi Kata kertjében például, ahol a költő már nem ír verseket és a kertben „nyulak ásnak / aranytojás vermeket-----/.../ csak pipál majd, / csak piál majd, / fekszik egy nagy fa alatt, / s dalolásra biztatja / az arra járó madarat”. A Földi Szellem a költőnek a vágyott alteregója lett, amely romlatlanul ki tudja mondani mindazt, amit a földi élettel és önnön természetével viaskodó költő nem mindig tud közölni. De ez a szellem is a természet elemeiből van összerakva, abból él, egy szép misztikus összegzés, kivételes pillanat, amely megmarad a tudatban és az emberek nélkül is képes felmutatni a jelenlétet. A kötetzáró Egyedül a Földi Szellem a szellemmé vált költőt abban az állapotában mutatja meg, ahogy nekünkvalóan kapálja a Tormáskertet, ahol a hangjaink füvéből rakódnak a mereklyék és gyűlnek a csendnek, a hangok füvéből rakott mereklyén pedig megpihennek az űzött baglyok, az évszaktalan idő pedig tudja, hogy ki a gazda. Voltaképpen a világ elvan-elvolna az ember nélkül is, csak éppen akkor nem tudná felfogni magát, mint a hangok füvéből rakott mereklyét, csend sem lenne és évszakok sem. Az ember nyoma ad a természeti konfigurációknak értelmezhető szerkezetet, a Földi Szellem pedig megérti, felfogja és közvetíteni képes ezeket az összefüggéseket. A Természet azonban önmagában él és önmagában értelmezendő, még akkor is, ha a mi - antropomorf - világértelmezésünk eredményeként, úgy érezzük, hogy kegyetlenül lesújt ránk, büntet, szétzúzza 19