Panek Zoltán: Kihagyott szívdobbanás. Esszék (Bukarest, 1985)
Egy józan zseni - kivilágos kivirradtig
(Kelet Népe) Móricz Zsigmond a Pesti Napló 1934. február 25-i számában ugyanolyan (telibe találó) szeretettel rajzolja meg az egyik legintellektuálisabb magyar költlő, Szabó Lőrinc arcképét: „Magas, fekete fiú, a haját hosszúra ereszti, s ez a szemébe lóg. Ez a homlokán lecsorgó haj, mint eresz takarja el őt magát, mert annyira magába mélyed, hogy már ennyi fedezék elég, hogy onnan észrevétlenül kidobja kézigránátjait. Még beszélni is oly halkan beszél, hogy meg kell erőltetni a fülemet, hogy megérthessem a szavakat, melyek robbannak és robbantanak, tiszták, élesek, világosak, s ettől megijed, s beburkolja szimbolista színes árnyakba. Tökéletes individualista, kikapcsolja magát a kollektív közösségből, s ezzel egészen sajátszerű kollektivizmus virul ki gondolatai áramlásában.“ Csak az ellentmondások mélyére látó bölcs értelem fogalmazhat így. A móriczi értés és megértés türelmesen szemlélt és fogadott el bármilyen irályú művészi szenvedélyt és valóság-láttatást, csak igaz gondolatú és építőmunka legyen; az otthonról ki sem látó kútásók keserves küzdelmét éppúgy értékelte, mint a nyugati földrészek szellemi javait magyarul: magyarrá hazacipelők megfeszített munkáját. József Attilára így emlékezett Nagyon fáj című nekrológjában: „váratlan volt, hogy rám gondol, s úgy tűnt fel, mintha régen nagyon közel volnánk s valami gát tartott távol, ketten, valakik, valamiért egymásra utaltak, s nem érintkezhetők ... folyók csak a tengerben találkoznak, ahol már megszűnnek létezni, s ha volna rá mód, ott egybekavarodva felsóhajtanának: akkor kellett volna, egynemű, egycélú idefutók, s mégis csak a cél előtt identikusak.“ Féja Géza pontos észrevétele szerint Móricz Zsigmond „nem tartozott azoknak a sorába, akik önmaguktól nem látják a világot“. A század máig is aligha termett a szellemi tolerancia tekintetében olyan világos: befogadó és átfogó író-értelmet, mint az övé volt. Sokat és hevesen vitázott-csatázott életében, de soha egyetlen művészi irányzat ellen sem; egyiket sem helyezte a másik elé-fölé. Nem tartotta sem a maga, sem valaki más írói elképzelését egyedül jogosítottnak vagy pláné egyedül üdvözítőnek. Saját szavai szerint más (és: több) akart lenni, mint Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg Ferenc vagy Molnár Ferenc, de az írás gyakorlatában a békés egymás mellett élés híve volt; annak örült, ha a művelt és magyarul európai szellem (hősi vágya: a közszellem) minden munkása becsületesen megvalósíthatja önmagát, a teljes szellemi lét minél gyorsabb gyaparítása érdekében. A múltból a máig szorongatott a rengeteg hiány. E hiányokat ő torokszorító szenvedéllyel, fáradhatatlanul és 117