Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
II. Nagycsütörtök
A MESSIÁS-MOTÍVUM DSIDA KÖLTŐI VILÁGÁBAN L ’art pour Vart és katolicizmus. Ezzel a két kifejezéssel jellemezték Dsida líráját az ötvenes években, könnyedén megfeledkezve arról, hogy a két vád valójában kizárja egymást. Hiszen ha valaki költészetére jellemző a „csak művészetből művészetért” öncélúsága, nehezen hihető, hogy ugyanez a költészet egyúttal a vallás szócsöve is legyen. Vajon mi késztethette a kritikusokat arra, hogy így vélekedjenek? Miért lehetett l'art pour l'art játéknak tekinteni Dsida líráját? Mi lehetett ennek a beskatulyázásnak az oka? A formaművészete? „A munkásosztályból gyökerező” — „népi realizmus” és a „munkás”-avantgárd térhódítása idején bűnnek számított, ha valaki olyan kulturális háttér birtokában és annyira letisztultán írt, mint Dsida? Nem volt eléggé népi? Nem állította költészetét „a társadalom szolgálatába”? Minden bizonnyal mindegyik tényezőnek volt szerepe a korszak Dsida-recepciójában. A másik vád is - a katolicizmusé - voltaképpen egy tény eltorzításán alapul. Dsida költészetében a vallásosság nem díszítő motívumként jelenik meg, és nem is úgy, mint a fűszer, amely pikánsabbá teszi a mártást. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerves része, mert több annál: magva a vallásosság ennek a költészetnek. Az ötvenes évek kritikusai viszont nem vették, nem vehették észre ennek a vallásosságnak a sajátos jellegét. Dsida vallásossága nem bigott katolicizmus, hangneme nem az elszánt térítőé, nem az eksztázisban fetrengő ujjongóé, de még csak a lesütött szemű, aszketikus szenté sem. Derűs ez a vallásosság, emberies, kontemplativ - és rendkívüli toleranciájú: gondoljunk csak a briliáns Tíz parancsolatra.. A költői életművek kapcsán születő értékítéletek azonnaliak, hatásuk viszont még hosszú ideig érvényesül. Dsida költészetének, költői munkásságának rehabilitációja már ugyan a hatvanas években megkezdődött, mégis csak a nyolcvanasokban, pontosabban 1983-ban jelenhetett meg összegyűjtött verseinek kötete Magyarországon. Dsida Jenő verseit még életében közölhette volna a Nyugat - hiszen felfedeztetése révén is a Nyugathoz kapcsolódhatott volna - mégis, az első róla írt cikk, mely a Nyugatban jelent meg, a nekrológ volt. Az ifjú magyar költők antológiájába is csak halála után került bele pár verse - az viszont már Dsida költői nagyságát és a válogatást végző szerkesztő éles szemét igazolja, hogy ugyanannyi, mint József Attilának. Dsida minden verse erdélyi lapokban jelent meg, versesköteteit erdélyi kiadók vették gondozásukba. Nemcsak élete, hanem költészete is Erdélyben, annak vonzatában zajlott, az egyetlen térben, ahol ezt az életet elképzelhetőnek tudhatta. Nem meglepő a helyi utalások sokasága, akár a kolozsvári erdőbe tett látogatásról van szó Violával, szerelmével; akár derűs sétáról Tinti farkaskutyával. Magukhoz kötötték a bebarangolt helyek, derűit sugalló verseinek ihletői. Szemlélődő természetű derűje oly magas szintű életszeretetről és életmegértésről árulkodik - gondoljunk csak a Kóborló délután kedves kutyámmalra -, hogy szinte hihetetlen az, Miklós Ágnes Kata