Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
III. Psalmus Hungaricus
156 Láng Gusztáv Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy maga Dsida sem tiltakozott soha a kritika és a helikoni pályatársak által rárótt szerep ellen, sőt lehetőségig azonosult vele. S bár költői önérzete életének utolsó éveiben egyre erősödött, a nagyságot, a Mesterré válást s az ezzel járó rangot és elismerést a távoli jövőbe helyezte, mint az Élt valaha régen... révedező-jövendölő látomásában. Addig is beérte az odaadó tanítvány szerepével; ez határozta meg viszonyát Babitshoz, József Attilához, Kosztolányihoz, és sohasem jutott eszébe megszegni vagy csak nehezményezni azt a helikoni kánont, mely elébe helyezte Reményik és Aprily költészetét. A kritika és az irodalmi közvélemény tehát nemcsak a költő valódi arcát mutatta, hanem a „milyennek akarunk látni” elvárásait is közvetítette, melyek a művész önkorlátozásaként épültek be a költő világképébe. Annál is könnyebben és - némiképp önáltató szelídséggel - kirívó konfliktusok nélkül, mert a Dsida által (is) képviselt irány, az újklasszicizmus eleve önkorlátozó természetű volt, a formafegyelemtől a harsány sikert megvető sztoikus szerénységig normák sokaságával árkolva körül az alkotást. Csak ritkán adott hangot egy másfajta, a szerep-elvárásokkal vitázó önérték-tudatnak, s akkor is játékos-képtelen versötletekbe rejtve. Legalábbis ilyen polémiaként (is) értelmezhető A költő feltámadása című verse, még 1930-ból. A költemény a Nagy csütörtök-kötet azonos című ciklusában foglal helyet, annak záródarabjaként. A Nagycsütörtök (a vers) és A költő feltámadása között csupa olyan költeményt olvashatunk, amelyek a költőnek a világ okozta szenvedéseiről szólnak, s a szenvedés elől menekítő halálvágyról. Esténkint gomolyos, városnyi felhők / tömbjén kell komoran s fázón keresztül / fulladnod, mielőtt a csillagok zord, / nyirkos fűzeihez fölér a lelked. (Országos eső)', — S íme — ma lelked lassú halálra menendő...(Panasz gyengülő gyökerekről); Halál! - amiként keserű kis / kukacot elnyel a fecske, / vagy véd a cseresznye-szemecske, / rejtsd el az én szivemet! (Harum dierum carmina)', ...Irgalomtelt /angyalra várok, hátha hozna / valami enyhelanyha mérget, / amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassúsággal / válladra esne és kihúnyna. (Tóparti könyörgés). Fölfoghatok úgy is, mint a Nagycsütörtök után következő Nagypéntek számadásai a költő-lét, a költősors szakrális naptárában, mely után már csak „a költő feltámadása” következhet. A címben a „feltámadás” szó is mást jelent, mint a „költői halhatatlanság” egyedi szinonimája. A feltámadást meg kell előznie a halálnak; a feltámadás új minőség, csoda és reveláció. S ezt az „új minőséget”, az életmű új értelmezését, a kánonban elfoglalt új értékpozícióját jelzik a költemény befejező sorai. Miután a halott költő leszállt ravataláról, a pap és a gyásznép döbbenetére kimegy a szabadba, ahol a tártölü fenyves alatt / mellébe özönlik / a hűs levegő, / meghajlik a szirti fenyő, / a sok suhogó /fa-titán, //sO/ elrohan alkonyi fényben / egy lángszinü lepke után. Az első fejezetben utaltam arra, hogy a szülőföld-kultuszt lírai jelképekben megfogalmazó erdélyi tájköltészetnek leggyakoribb képeleme a szikla és a fenyő; ezek mintegy az erdélyi táj „heraldikus” azonosító jegyei. Első jelentésben e címerképek Dsida versében is a „feltámadás” helyszínét jelölik, de a szövegben utalást találunk azokra a konkrét szövegekre is, ahonnan a költő „átmásolja” versébe őket. Elsőként Reményik Sándor A kis templom a nagy dómban című versét említhetjük, melyben ez áll: Fölötte égig ér a szírt... // testőrei: dárdás fenyők / Állnak titáni