Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
IV. Aangyalok citeráján
Láng Gusztáv MŰ - ÉLETMŰ - IRÁNYZAT (Dsida Jenő: Miért borultak le az angyalok Viola előtt) Dsida Jenő erdélyi költő - kérdés azonban, hogy e jelző maradéktalanul kifejezi-e életművének „hovatartozását”. Igaz, hogy a kisebbségben élő erdélyi magyarság identitás-válságának és -őrzésének több - antológia-darabbá rangosodon - költeményében hangot adott (Csokonai sírjánál, Psalmus Hungaricus), s a két világháború közötti erdélyi irodalom önmeghatározó eszmeáramlatának, a transzszilvanizmusnak a nagyívü példázatát írta meg Tükör előtt című poémájában. Költői szereptudata is a transzszilvanizmushoz igazodott; nem kereste (s nem is aratta) a sikert Erdély „irodalmi határain” kívül; egyetlen verset sem közölt például a Nyugatban (holott atyai barátja, Kuncz Aladár talán egyengethette volna útját Babitsékhoz), s a folyóiratban az első róla szóló írás nekrológja volt, Szerb Antal tollából. Elismerést csak halála után kapott a magyarországi irodalmi élettől; Vajthó László a Mai magyar költők antológiájába (1941) már ugyanannyi költeményt válogat tőle, mint József Attilától, Rónay György bevezető esszéje pedig az 1944-ben megjelent Válogatott versek élén nemzedéke legjobbjai közé állítja. Ez a posztumusz babér azonban - cáfolva mitológiát és növénytant - gyors hervadásnak indult; a negyvenes évek végétől a költőt elfogult értékelői a közelmúlt sírjukban is gyanús alkotói közé sorolták, egyrészt mint a l'art pour Vart költészettanának, másrészt mint a katolicizmus eszme- és hitvilágának képviselőjét. (Senkit sem zavart, hogy e két vád kizárja egymást.) A hatvanas évek végétől kezdődik - ha nem is irodalompolitikai fenntartások nélkül - rehabilitálása, melynek eredményeként, mint mondani szokás, visszafoglalta méltó helyét az erdélyi irodalom történetében. Magyarországon azonban életművének első összefoglaló kiadása csak 1983-ban hagyta el a nyomdát. Az elmondottak ellenére nem „erdélyi látószögből” kívánom szemügyre venni a költő egyik legérettebb művét. A kisebbségi magyar irodalmakról leggyakrabban hallható kijelentés az, hogy az összmagyar (némi fellengéssel: az egyetemes magyar) irodalom szerves részét alkotják. Ennek azonban csak akkor van tartalma, ha az irodalomtudomány - a nyelvi egység vitathatatlan ténye mellett - kimutatja a kisebbségi irodalmakban a magyarországival azonos (vagy velük rokon, esetleg őket kiegészítő) tendenciák, stílustörekvések, áramlatok jelenlétét. Dsida költészetének erdélyisége e feltevéshez keresek a következőkben érveket - egy olyan megformáltságban s egy olyan költői világkép összetevőjeként jelentkezik (vagy pontosabban e világkép olyan általános hangoltságaként), amelyek a 30-as évek magyar újklasszikus irányának képviselőjévé avatják líráját. Ha ez irányzaton belül legközelebbi lírikus-rokonait keressük, nemzedéktársként Radnótit, mestereként Kosztolányit kell megemlítenünk. Az újklasszikus irány jelenlétét a 30-as évek magyar irodalmában szinte senki sem vitatja; mibenlétét annál többen. Néhány általános vonása azonban mai tudásunk szerint is megragadható.