Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
IV. Aangyalok citeráján
VÉGRENDELET MELY VÉGREHAJTÁSRA VAR 339 Van azonban e játékosságnak magasabb értelme is Dsida lírájában. Nemcsak létében, hanem funkciójában is rokona a József Attiláénak; humánumhirdető egy embertelen világgal szemben, harmóniaigényt jelent be egy olyan korban, mely végzetes diszharmóniák felé sodorja a lelket. S Dsida költészetében van egy sajátos verstípus, amelyben nem mi, olvasói kell hogy leleplezzük e játékosság önámító jellegét, hanem maga a költő mutatja föl a játék mint vágyálom tükrében a valósághasított sebeket. Jellegzetes példája ennek A tó tavaszi éneke. A minden hántásnak kitett meztelenség rángó idegü kínja hullámzik a versben, mindez azonban a forma lebegő játékában: verselés és rímtechnika sugallja azt a harmóniát, az érzelmeknek ezt az irányát, melynek útját szegi a tudatban tisztán tükröződő valóság. Tartalom és forma ellentétéből alakul ki a Dsida-köÍtészét e különös disszonanciája, azzal az önkínzó fegyelemmel, mely - Kosztolányi csattanós fordulataival - „a jajra csap a legszebb rímmel”. E formajáték - akárcsak Kosztolányi érett lírájában - az irónia fanyarságát kóstoltatja olvasójával. Hogy a valóság, illetve a valóság táplálta érzelem nem adekvát a verszene törékeny harmóniájával, azt mi sem árulja el jobban, mint magának a formának a bravúros fintorai; a tudatosan túlhajtott mozaikrímek (már-már kínrímek, a szó közvetlen értelmében), a hibátlanul dallamos ritmus, mely elzsongítja a lelket, hogy szinte orvul törjön rá a valóság brutális élményével. „Nedves a pillám, / mint gyöngyvirág esti levele. // Zsongó-dongó szél suhan, / s illatod érkezik vele” - kecsegtet könnyűséggel a Bujdosás és keresés, hogy egyszer csak a riasztó undorra ébredjünk: „Fohászkodásom szavai, / melyek közül egyet sem értek, // mint kis miazmák rajzanak, / szétnyüzsögnek, mint a férgek.” De a példákból oldalakon át sem lehet kifogyni. Ha statisztikaszerűen mérjük fel e versek struktúráját, egy sajátos szerkezet áll előttünk: a mondottak (tehát a keresetten tiszta és mozaikrímek, a szinte elvont képletté tökéletesített verselés) mellett az erősen zenei hatású hangtani eszközök jellemzik (állandó alliterálás, hangutánzó elemek), valamint a rövid sorok, melyek rímgazdagságukkal éppen kiemelik a rövid mondatok sugallta gyors beszédtempó ziháló nyugtalanságát. Mindez természetesen még jelzésként sem meríti ki Dsida Jenő életművének problémavilágát. Példaértéke volt csupán, annak jelzésére, hogy nemcsak Dsida költészete vár még sokat irodalomtörténet-írásunktól, hanem a filológiánk is várhat valamit e költészettől. Életrajz és életmű teljességre törekvő begyűjtése, a verseket meghatározó ideológiának a belülről, az esztétikum oldaláról történő igazságos megközelítése, a forma tipológiai általánosításokig menő szakszerű vizsgálata — a Dsidaköltészet „feldolgozásakor” kötelező penzum. Sikeres elvégzésétől pedig nemcsak a Dsida-kutatás, hanem egész irodalomtudományunk gazdagszik tapasztalatokban. 1968