Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
V. Tóparti könyörgés
Szentimrei Jenő FEJ VAGY ÍRÁS? A DSIDA-ÉREM MEGNYUGTATÓ OLDALA Bocsánatot kérek Szőcs Istvántól és Szilágyi Andrástól, nekem egyaránt igen kedves szaktársaimtól az írógépszalag koptatásában, a szavak és mondatok egymáshoz illesztésének mesterségében. Nem elmélyült vita ez, amit ők folytatnak Dsida Jenő eszmei és művészi hagyatéka fölött. Csak amolyan patvarkodás. Nem elegendő szabadjára engedni a harci kedvet, egymáshoz fércelni nehány hirtelenébe összekapkodott adatot, érvet, és piacra dobni eldolgozatlan konfekció-áruként. Egészséges dolog a vitatkozás, de mielőtt ölre mennénk, alaposabban dokumentálódnunk kellene. Különben olyan baj kerekedik belőle, hogy inter duos litigantes - a negyedik nevet, míg a harmadik megtépázottan kerül ki a viadalból, mert véletlenül kéznél volt és belekeverték. Az a bizonyos negyedik pedig, akinek igen-igen jól jön minden, amit harci erőnkből egymás ellen fecsérelünk el, kárörvend és fogja a hasát. A megtépázott harmadik adott esetben én vagyok. Nem kevesebbet állít rólam Szőcs István, csak azt, hogy tudva valótlant írtam Szilágyi András idézte, húsz évvel ezelőtt kelt versemben. Már engedjen meg a világ, hiszen én úgy kerülök ebbe a megtisztelő helyzetbe, mint Pilátus a krédóba. Kezdetben amolyan dokumentumpótlék valék Szilágyi András kezén, ki jónak látott előkapami a múltból és harci fegyverként megforgatni, hogy végérvényesen lehetetlenné tegyen egy jobb sorsra érdemes költőt. De aztán meggondolta a dolgot. Elismerte, hogy csakugyan jobb sorsra érdemes, és szabad utat engedélyezett a költő válogatott kötetének, olyan feltétellel, hogy annak én legyek a szerkesztője avagy Kányádi Sándor. Idézett versem pálcát tört annak idején a költő Dsida emberi magatartása fölött. Szilágyi azonban elmulasztotta, hogy alaposabban tájékozódjék: mi volt lényegében az ok, ami engem annak idején ama, nem is olyan kellemes, verses állásfoglalásra késztetett, fiatalon elhalt költő-újságíró társam imént felhantolt sírja mellett? Ha már unta kikeresni az egyetemi könyvtárban az idevágó újságpéldányokat a harmincas évek elejére visszamenőleg, legalább felhívhatott volna telefonon:- Mondja csak, öregem, mire is alapozta maga annak idején versének ezeket a kitételeit? Lássa, Szilágyi András, ezzel helytelen példát mutatott az ifjúságnak. Szőcs István feldobja a Dsida-érmet, hogy a másik oldalára essék, és azt mondja: Dsida nem volt olyan rossz fiú, mint Sértő Kálmán, sőt jobb is lehetett volna, ha jobb stratégiai érzékkel magához csalogatja a Korunk. És kérdezi: vajon megtett-e mindent, hogy ezt az értékes tehetséget ne engedje át a jobboldalnak? (Nyilván olyan gazdag volt a Korunk!) „Lehet, hogy súlyosan tévedek” - ismeri be ad limine (a küszöb előtt) Szőcs, és utal a József Attilával szemben ellenkező előjellel elkövetett súlyos hibára, majd azt mondja: „Nem tudom, mennyire lett volna hangadó és irányító szerepe a Keleti Újságnál és az Erdélyi Lapoknál, de ilyen súlyos vádakat sehogy sem volna szabad ekkora könnyedséggel osztogatni.” (Megint egy küszöb előtti beismerés.