Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
VI. Arany és kék szavakkal
446 Nemes Nagy Ágnes tani a fenyegetettség, a bármi fajta gyötrelmes tapasztalat ellen, amely végső soron halálos, illetve maga a halál - egy stilízációs rendszert. Ahogy a nagy csillagászati tömegek körül meggörbül a tér, úgy görbülhet, gömbölyödhet stílussá a halál az ember óriás tömegvonzása által. Hiszen a művészetek egyik alapgesztusa ez: megstilizálni, ami szörnyű. A formálás stilizálás módja, módjának alapja sokféle lehet, mindenekelőtt és legősibben vallásos; lehet filozófiai, Senecától Miltonig, lehet menekülő, az éljünk és szeressünk, Lesbiám jelszavával, lehet szembenéző, odaszegeződő, Agrippa d’Aubignétől Camus-ig, aki szerint az egyetlen filozófiai probléma az öngyilkosság kérdése, lehet erkölcsi, szembeszegülő, kimondva az „itt állok, másként nem tehetek” mondatát, amellyel saját halála fölé valami fontosabbat emel, és lehet még annyi más, hit, elv, ösztön, vitalitás. Dsida halált stilizáló mozdulata a szépség felmutatása. E mozdulat művelődéstörténete hosszú, a görögöktől Keatsig, és mindenekfölött a századvégig, a Dsidához legközelebb állóig, amely annyi változatban tárja elénk szépség és múlás sajátosan fin de siécle hangsúlyú kapcsolatát. Tudjuk jól, a fin de siécle szépség-halál érzése befutotta az egész világot, divatját - főleg fiatal költők esetében - nemegyszer kacérsággá fokozva, mutatósán redőzött köpennyé rendezve az életérzésen. Csakhogy - azt is tudjuk Dsidában mindez szorosan vett, életrajzi valóság. Talán azért olyan édes. Hogy fő mesterével, Kosztolányival szóljunk: a jajra csap a legszebb rímmel. Úgy látszik, az élet korai elgáncsclása gyakran váltja ki költőkből - bizonyos költőtípusokból - a gáncstalanság igényét. Dsida is hamar eljutott idáig, haláltudatát és szépségeszményét összefonva, megfogalmazva, ábrázolva. A súlyos szívbeteg költőfiú huszonegy évesen adja ki első kötetét, a Leselkedő magányt, 1928-ban. Ezt előhangnak tekinthetjük az elkövetkezőkhöz. Az első kötet saját témák felé tapogatózó, többé-kevésbé szabadvers-fizér, a kor modorában, hogy a második kötetben, az 1933-ban ugyancsak Kolozsvárt megjelent Nagycsütörtökben megszólaljon az igazi Dsida. Ebben és az Angyalok citeráján című kötetében, amely már sajnos csak halála után jelent meg, 1938-ban, világossá válik pályájának módosulása, íve, amely oly sok akkori költőnkkel párhuzamosan a szabad verstől a kötött vers felé, az avantgárdtól a formaművészet felé és - rá külön jellemzően - a disszonanciától a halál és szépség, szépség és halál keretében felfogott harmónia felé haladt, írtak már néhányan erről a fordulatról, amely akkoriban, a húszas évek végén, a harmincasok elején a magyar lírában bekövetkezett, többek közt például Vas István, aki „hátraarc”-nak nevezte, és bizonyos politikai hátteret is tulajdonított neki. Mindenesetre tény, hogy a magyar avantgárd, rövid ideig tartó szétsugárzása után mely szinte minden akkori költőnkön kimutatható, Babitstól, Kosztolányitól Illyésig, József Attilától Szabó Lőrincig, Zelk Zoltánig, Vas Istvánig mintegy visszahúzódott önmagába, és szöges ellentétben a világlíra folyamatával, igen sokáig a margón maradt. Dsidában ez a kötöttség felé tartó folyamat egyértelmű, világos. Hangját a bonyolult formákban találja meg, a nehéz görög mértékekben, a tündöklő rímekben, olvatag zenékben. És nem utolsósorban a képben, a Dsida módjára áttetsző, üvegfestményszerű és mégis éles aprórealizmusban. Ha azt állítanánk, hogy a magára talált Dsida egyetlen nagy életérzés - halálérzés - költője, nem mondanánk igazat. Jelen van benne a kisebbségi, erdélyi sorstudat, magyarságának kisebesedett