Szabó Gyula: Társaim. Kerti képek (Bukarest, 1988)
Második félkör: Ősztől tavaszig
és „kisimúlt útjai fénylenek“ —, s ha valaki éppen a javulás útján viszi az életét napról napra odább, az különösen hajlamossá válik arra, hogy a halottakhoz vivő útra mind többet nézzen, egyre kevesebb borzongással. Titkokhomályok vannak itt is, éppúgy, mint az előrevivő úton, de annyi mindenképp bizonyosnak látszik, hogy amiként minden pillanatban születnek és halnak lények az emberi világunkban, akként vagyunk életidőnk „korában“ szüntelenül „összevegyülve“ a holtakkal. Bonyolult ez a vegyülés, annál inkább, mivel szinte biztosra vehetően egyoldalú: a holtak minden bizonnyal nyugosznak békében, mi meg állandóan foglalkozunk velük — tulajdonképpen magunkkal —, mint olyanokkal, akikből lettünk, s akikhez végül magunk is megtérünk, hogy azután „míg a világ“ egyek legyünk. Addig is azonban sok szálon fonódunk egybe velük, akár úgy, hogy tudatosan vesszük minduntalan számba, mennyi élő részünk meghal, kiszakad belőlünk egy-egy közeli társ — szülő, gyerek, testvér, élettárs, barát, pályatárs, munkatárs stb. — távozásával, akár csak úgy, hogy ösztönösen érezzük jelenlétüket-jelenvalóságukat bennünk, odáig menően, hogy még egy távolabbi eltávozott is alkalomadtán életünk részévé válik, ha például él bennünk egy olyan hit — miként élt többek között anyámban —, hogy a halottal való álmodás titkának nyitja ez: értünk jön a halott, akit álmunkban láttunk, hamarosan „elvisz magával“. Ezen az ösztönszálon érezhetjük olykor valóságos hitelűnek az előérzeteinket, balsejtelmeinket is — mint a holtak belélegzett „gondolatát“ —, ha meg világosabb fejjel felülemelkedünk az ösztöneink sugalmain, vehetjük az egészet úgy József Attilával, mint egy meghallgatásra-hallásra sem érdemes rossz hírt: „Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.“ Lehet így is viszonyulni a halálhoz: mendemonda, nem kell törődni vele, míg a nyakunkon nincs, míg a szele nyakon nem csap. Ám maga József Attila sem úgy viszonyult hozzá mindig, hogy egyszerűen hallgatott. Meghányta-vetette ő is sok oldalról, mielőtt magától, „önként“ rálépett a halottakhoz vivő útnak a modern időkben legszemléletesebbé vált útjára, a vasútra. Bonyolult volt az ő „vegyülése“ is addig, míg 147