Szabó Gyula: Társaim. Kerti képek (Bukarest, 1988)
Második félkör: Ősztől tavaszig
társakat, akikkel — úgy érezzük — az általános emberinél közösebb mindaz, ami az élet és a halál tárgykörébe esik. Hiába fejtettem meg én magamnak olyan egyszerűen-megnyugtatóan, hogy „a halál az élet élettársa“ — már Almáson vehettem ehhez olyan közhelyesen helyes alapleckét, hogy ,,ha megszülettünk, meg is kell halni“, amiben az is benne van, hogy születésünk pillanatától bármikor „a halál fiai“ lehetünk, tehát amit életként kapunk erre a szüntelen halállehetó'ségre, az mind „ráadás“,, „talált tárgy“ —, és hiába volt az enyém az a semmi kölcsönvételre nem szoruló tapasztalati rész, hogy nálam a ráadás hol egy-, hol három-, hol négyévenként a szó szoros értelmében ráadás, valódi hitelű szóvá, gondolattá, eszméletté akkor vált bennem ez az egész „tárgv“-kör, ha belélegezhettem a közelebbi társak kölcsönszellemét, azokét, akik a maguk részéről mind hozzáleltároztak valamit ehhez a tárgyhoz. József Attilát ebben a munkában az egyik legmegbízhatóbb leltározónak találtam: ahogy hol odáig makrokozmoszodott látomásában a tárgy, hogy „Makacs elmúlás tolja a világot maga előtt, mint bányász a szenet, melyet kifejtett, darabokra vágott“, hol a maga emberi mikrokozmoszában kezelte úgy a tárgyat már alig tizennyolc éves fejjel, mint amivel teljesen szabadon rendelkezhetik, mondván: „Gőgösen, egymagámba jöttem. Nagy úr vagyok. Nem is köszöntem ... Átéltem majd tizennyolc évet. Tudom, mit ér az emberélet. Nem tarthat mások akaratja: £n elmegyek, ha kedvem tartja“; s ahogy látta mindezek között két, egymástól igen elütő virágban is a tárgyat: „Csúf halottak sírja kivirágzik szépen ... De ki győzésig élt, följebb jut virága... Jut az én virágom dalos szabadoknak“ .. . De József Attila mellett ott állt a „talált tárggyal“ a rég elenyészett élet homályában Balassi Bálint is, aki a közelebbi „társaim“ költői világában elsőnek forgatta meg magát legmélyebben a kör örvényében, s aki onnan „dalos szabadként“ felmerülve zsoltáros szárnyakkal, olyan megrendítően tudta esedezni: „Véletlen halál, ki reánk őrt áll, ne fojtson meg hertelen éltünkben“ ... És ott állt utána Zrínyi Miklós, aki, ha lehet, még nagyobb intenzitással — testi és lelki életizzással — „járta meg“ az örvényt, s mindannak a „mesterségnek“, amit „törvénytu150