Szabó Gyula: Társaim. Kerti képek (Bukarest, 1988)
Második félkör: Ősztől tavaszig
machét“ —, hiába szeretné „becsukni egyszer a kopott könyvek ócska födelét“, „és csókolózni illatozó esttel, mikor reám vár és reá a rét“, most még „csak vágya kóborolhat szerteszét“ az ifjúnak, akárcsak az álom világba korosodó vénnek. De már kóborol, és ha itt még csak áhította a kedves lény „léptei neszét“, hamarosan ott lehet ő is az utcán, a zöldellő úton a vidám szerelmesek között, hogy ott nézze kedvese lépteit, miközben szívében már gyökere-ága nőtt a szerelemnek, és a szél is olyan „karcsún“ járt az úton, mint egy lány, aki gyöngyvirágként illatozza a szerelmet: „Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett... És ránevettek, senki se bánta, hogy ő a szívem gyökere-ága... És ment a kedves, szépen, derűsen, karcsú szél hajtott utána hűsen!“ És ettől kezdve aztán szerethetett élni úgy, hogy mind többet nézhette a lányok csodatevő „szagos léptét“: „A lányok szagos lépte nyomán kibútt ez az ártatlan kavics, ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az, én a barátja vagyok itt mindennek ... a belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág — mező, mező, szaladtató, akár a kedvesem termékeny karjaival, térítő lengésű szoknyájával a fiatalemberek élén jár ő, minden szagodat néki adtad, virágozzunk most hát nélküle“ ... A térítő lengésű szoknyák azonban elkerülhetetlenül térítenek, a „mindennek barátjává“ lett József Attilát is önazonosulásba térítik, ha nem is olyan „ártatlan kaviccsá“, amely a lányok lépte nyomán kibújik a földből, de olyan együttvirágzássá, amely a fa szerelmi beoltásán át szépül az éjszaka csillagaivá: „A vackorfa a beojtott ággal összenő, én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal, én kedvesem, és szebb is vagyok, miként az éjtszaka a számlálhatatlan csillagoktól.“ A szél is előlebben itt megint, a fű sárosán is érzi a szerelmi csodatevést, s a szagos mező így szerelmi mező: „Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél, mely fogócskára tanítja a gyerekeket és fölkelti a sáros füveket“ . .. így nőnek fel a gyerekek, a fiúk és a lányok, a szerelem szeliőjében-szelében addig, míg egyszer aztán esővel, csattogó-dörgő dörömböléssel viharzik át szívükön-életükön a szél, haragosan felragadja őket, és a sok szerelmi lépésükkel egyszer csak az „is- 214