Szász János: Szobor a hóban. Helyzetrajzok (Bukarest, 1979)
Erkély a város fölött
széltette magyar barátait, hogy egyetlen alkalmat se szalasszon el. — Ezt hallgasd meg — hívott föl egy reggel, s már mondta is a telefonba: — Am ani treizeci si dói ín cap, de ziua mea un dar imi fac: un mic nimie... — Kitűnő — mondtam —, remek. — Igazán? Na látod... — kérkedett és harapta el tüstént föllobbanó büszkeségét. — De nem gondolod, hogy az első sor az eredeti hihetetlen egyszerűségével szemben kissé keresett? — Valamelyest valóban, de az in cap, noha szó szerint nem fordul elő József Attilánál, tökéletesen érzékelteti a sor köznyelviségét. Hanem mi lenne, ha te is a beszélt nyelv szerint fordítanád, például így: „Am treize’si dói de ani ín cap“? — Azt nem! — tiltakozott Veronica. — Lompos, nem szeretem. — Pedig így beszélünk — vetettem ellene. — De József Attila nem így beszél! — Igen, de a magyar nyelv szintetikusan összevonja a számneveket, harminckettőt mondunk, nem harminc és kettőt. Jogod van ... — Erről ne vitatkozzunk! Mondd inkább a véleményedet a másik két sorról. — A harmadik telitalálat. A csecse becse játékos szétbontása Attilánál pontosan visszacseng a mic nimic-ben. — örvendek — nevetett Veronica —, jujj, de örvendek — tette hozzá kacarászón megszaggatva szavait. A Kapuk folytatásában, a Voce si val (Hang és hullám) emlékeket sodró hullámai között fölbukkan az a budapesti is, amidőn épp harminckettedik évét betöltőn ott jár a József Attilát felidéző városban: „Fele részem otthon maradt Emil hosszú és sovány alakja mellett, a másik fele ott van a Duna partján, ahol lépten-nyomon föltűnik egy másik alak — egy árny inkább —, sovány, meghajszolt, nyugtalan: József Attila, akit a történelem arra ítélt 1937-ben, hogy öngyilkos legyen. A versekből ismert árny útjaimat keresztezi a város peremén, a Dunánál, a kávéházban, amelyben egy asztalszegletnél születésnapi versét írta.“ Ezt a könyvet 1976 novemberében dedikálta nekünk: 79