Szemlér Ferenc: Évgyűrűk. Prózai írások 1930-1944 (Bukarest, 1970)
Évgyűrűk (1934 - 1944)
HÓDÍTÓK IRODALMA Asztalomon, nagyított fénykép fekszik. Jól ismert tájat ábrázol. Nyáron gyakran ballagtam erre hátizsákkal, s egy húsvétkor kemény hóviharban ott törtem el a símet. Mégis, ahogy gondolatban összehasonlítom az előttem heverő képet a valódi vidékkel, nyugtalanító különbséget érzek közöttük. Eleinte nem tudom, mi lehet az, aztán lassan rájövök. A valódi tájnak nincs széle, nincs kerete. Egyik domb mellett a másik áll, a patakon túl ösvény szeli a hosszú mezőt, s a látóhatárt az ég inkább teremti, mint bezárja. A képnek azonban széle, kerete, egészen pontos, négy oldalról lezárt határa van. A fényképész kiválasztotta a valóság egy négyszögét, keretbe foglalta, és ezzel kiemelte, elvonta a valóságból. Ezért lett a kép más, mint amit ábrázol. Vajon mi értelme van annak a kétes dicséretnek, amely egy műalkotást ,,a valóság hű fényképes jelzővel tisztel meg? Hiszen a valóságot nem lehet „valóban" újraalkotni. Sem fénykép, sem festmény, sem írás nem teheti. A valóság egész egyszerűen van. A könyv valósága pedig a papír és a nyomdafesték, a többi már másvalami. Esetleg művészet. Bizonyos mértékben még a betűk alakja is. A hiteles fényképtől a Mona Lisáig, az újsághírtől József Attiláig nagy az út, és az átmenetek sora végtelen. De minden csak kép, minden csak megjelenítés, elvonás, amely a valóság elemeiből tevődik össze. Hogy is mondotta Arany? S amit tapasztalsz, a konkrét igaz, Neked valóság, egyszersmind nem az.