Szentimrei Judit (szerk.): Torockói varrottasok (Kolozsvár, 1997)
Előszó
Előszó Torockó vidéke: az Erdélyi Érchegység keleti végében, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulata terméketlen szűk völgyében fekvő „Torockó városa” és három kilométerrel odébb, a Nagyenyed felé vezető úton Torockószentgyörgy, a Thorotzkay-vár romjainak lábánál meghúzódó egykori jobbágyközség. E két fain nevét arról a patakról kapta, amely Borévnél ömlik az Aranyosba. Ezen az oldalon még csak a fel-feltűnő Búvó-patak jöhetne számításba, ahova fanyeregre felerősítve, vezetéklovon vitték a románok a szentgyörgyi gyapjúszőtteseket, mert a Búvó-patak csillámló tiszta vize ványolta jó puhára, melegre a mokánypokrócokat éppúgy, mint a szép fehér harisnya- vagy csillogó fekete condraposztókat. Ebből szabták-varrták a híres szentgyörgyi mesterek a színes posztórátéttel díszített templomi condrákat. A Torockai- vagy Verőkpataka meg nemcsak nevet adott e vidéknek, de ennek partján sorakoztak a vasverők, amíg az elsőrendű torockói vasárut ismerték Bécstől Konstantinápolyig. Torockó a múlt század közepétől kifejlődött vasiparunk előtt Erdély egyik legjelentősebb vasműves központja volt (Kós 1972:52). Ennek következtében már a XVI-XVII. századtól fokozatosan kiemelkedett a környék jobbágyfalvai közül. Az anyagi fellendülés természetesen tükröződött a faluképen éppúgy, mint a lakásbelsőn (1. á.) vagy a viseletben. Mezővárossá azonban csak Mária Terézia idejében válhatott, amikor a „Tsalóka Levél” segítségével (Jakó 1976) az Érchcgység más bányavárosaihoz hasonló szabadalmakat kapott. Jakó Zsigmond minden kétséget kizárva bebizonyította, hogy a „Tsalóka Level”-et XVIII. századi hozzáértő jogászok készítették, mégpedig jó pénzért. Tehát az állítólag 1291. évi elveszett privilégium 1787-ben „megszerzett másolata” hamisítvány. Erre a jobbágy terhektől szabadulni vágyó és fejlődésében gátolt Torockó lakosságának volt feltétlenül szüksége. Két évszázad távlatából ma már világosan látszik, hogy e hamis „oklevélmásolat” csupán a bécsi udvar megtévesztésére készült. A Stájerországból való betelepülés meséje azonban oly hamar vált általánossá a lakosság körében, hogy egy emberöltővel 1787 után már nem aranyosszéki székelyeknek, hanem ausztriai jövevények leszármazottainak vallották magukat. Sajnos ez a származás-mese a köztudatban is általánossá vált. Évszázadokon keresztül „Torockó lakosságának egy része a környékbeli román és magyar parasztsággal, más része pedig a közelebbi és távolabbi városok - Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Torda, Nagyenyed, Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Brassó, Kézdivásárhely, Beszterce stb. - polgárságával került állandó érintkezésbe” (Kós 1972:53). Torockószentgyörgy jobbágyai viszont a Thorotzkay-várban és udvarházakban, valamint templomaikban első kézből kapták a reneszánsz és török hatásra kialakult úri viseletdarabokat, lakásbelsőt és úrihímzésmintákat. Mindkét helység anyagi lehetőségeihez mérten igyekezett azokat saját ízlésének és módjának megfelelően felhasználni. Köztudomású, hogy a népművészet késéssel veszi át a stílusjegyeket. így természetes, hogy a XVI-XVII. századbeli reneszánsz és törökös minták csak a XVIII., sőt egyesek a XIX. században jutottak el Torockó és Szentgyörgy népéhez. De ezek az átvételek és a környék ősi hagyományaiba való beillesztés olyan sajátos módon történt, hogy Torockó vidékén minden más tájegységtől jól megkülönböztethető helyi stílus alakult ki. „A kronológiai kutatás szempontjából rendkívül tanulságosak a gazdasági fellendülés szakaszai, amelyek idején az újdonságok átvétele a szokottnál erőteljesebben megy végbe” (Valonen—Rácz 1978:20). Torockón a vastermelés a XVIII. század utolsó évtizedeiben és a múlt század első felében érte el tetőfokát. Ez biztosíthatta az anyagi alapot a költséges, házi és ipari tennékekből előállított öltözet, valamint a gazdagon hímzett rúdravalók és magasra vetett ágyak, a parádés szoba díszeinek elkészítéséhez. Az anyagi fellendülést a bányák fokozatos kimerülésével és a munkamódszerek elavulásával a megmerevülés követte. Ez rögzítette bizonyos időre az arra a korszakra jellemző jegyeket. A népművészet felfedezése, iskola és tanfolyamok segítségével háziiparrá alakítása aztán tudatosította és tartósította, de ugyanakkor más irányt adott az egy csapásra világhírűvé vált torockói hímzéseknek. l.á. Varrottas és szőttes rúdravalókkal díszített torockói szoba sarka a századfordulóról (repr. Kós 1908) Torockó varrottasaira Orbán Balázs már a múlt század 60- as éveiben felfigyelt (V:218). Az 1885-ös, majd az 1896-os országos kiállításon (DE 1973:221-222) bemutatott torockói lakásbelső és viselet (1. k.) a Hunyad megyei román, a Szeben vidéki szász, a kalotaszegi, a csíki székely és a hétfalusi csángó mellett megkülönböztetett érdeklődést váltott ki a kül- és belföldi szakemberekből, valamint a magas rangú látogatókból (Keleti 1886:874). 3