Szilágyi András: A halhatatlan fűkaszás. Visszaemlékezések (Bukarest, 1988)
Rekviemmel végződik
kolysiklón és fájdalomszánkón. Még egyszer nem vághattam tárnát a szívéhez, az ihlet kötélhágcsóján nem férkőzhettem hozzá, s a csoda nem ismétlődhetett meg. * Utoljára őt a Házsongárdi temető kapuja előtt láttam. A kifüggesztett gyászjelentéseket böngészgette. Nagy lendülettel olvasott, ajka mozgott. Vajon mi volt az a kifürkészhetetlen mosoly az arcán? Betegségének búcsúcsókja, halvány visszfénye, naplementéje? Vagy költői érzékenységével megsejtette, hogy nemsokára a Föld fog megbolondulni? — dübörögni és toporzékolni fog, mint ezer őrült, s dührohamában maga alá temeti a fiát? Ezt ő nem akarta megélni? S inkább József Attila s Gerard de Nerval módra végzet magával?