Szilágyi Domokos: Élnem adjatok. Vers, próza, esszé 1956-1976 (Bukarest, 1990)
Kortársunk, Arany János (kismonográfia)
.. .Mindent, amit remélek Fölmértem, mégis eltalálok hozzád, Megjártam én a lélek hosszát S országok útjait... A versírás: életforma. Költői képet ugyan művi úton is lehet létrehozni — csakhogy a költőt mindig rajtafogják. Hiszen puszta nyelvi mutatványként nevezheti a költő, mondjuk, lilának az alkonyatot — de csak úgy van hitele a képnek, ha olyannak is látja. Ez pedig a versből kiviláglik. A kezdő, induló költő lassacskán fedezi föl a birodalmat, amelybe lépett. Időbe telik, amíg tájékozódni tud. Birtokba veszi kincseit. Mint muzsikus a hangszerét, úgy próbálgatja ő is költői eszközeit, meg kell ismernie minden fogást, hogy úrrá lehessen rajtuk. S hogy aztán — lemondhasson róluk. A költő fejlődése ebben a tekintetben: az eszközöknek egyre finomabb, gondosabb megválogatása, sőt megrostálása. A kezdő versei, a fölfedezés lázában, csak úgy tobzódnak képben, jelzőben, miegymásban — az érett költő arra törekszik, hogy minél kevesebb, hogy a legkisebb ráfordítással a legtöbbet érje el: az eszközökkel fukaron, a tartalommal pazarul bánik. Csak legyen tartalom. Azaz: ne csak gyakorolja — élje a költészetet. Ilyenkor a legegyszerűbb fogalmazás a legtöményebb művészetet közvetíti — olvassuk csak el a nagy költők utolsó éveinek termését: alig-alig bukkanunk szokatlan szókapcsolatokra, képre, válogatott stílusfordulatokra — a szó nem fénylik, de arany. Egyszerű mondatainak a költő élete ad művészi hitelt. József Attila, élete végén, mikor már ,.nagyon fáj", így búcsúzik: Szép a tavasz és szép a nyár is, De szebb az ősz s legszebb a tél Annak, ki tűzhelyet, családot Már végképp másoknak remél. S — figyeled, kedves olvasó? —: valamirevaló polgári költő azt hiszi (írja mindenesetre!), hogy összedől a mindenség, 397