Szilágyi Domokos: Élnem adjatok. Vers, próza, esszé 1956-1976 (Bukarest, 1990)
Kortársunk, Arany János (kismonográfia)
Jóreggelt, friss-szemű ég! Jóreggelt, nyújtózkodó utcák! ' Jóreggelt......................... (stb. első szakasz) Finomabb, mégis nyilvánvaló, poétikailag következetesen végigvitt önirónia élteti az Esőben (1964) három szakaszát. (Az első: „Hullanak hosszú verssorok, / éltető költemény csorog, / szavait mohon vedeli / a pityóka s a tengeri.") Igaz, ez már a Mozart, a Kiállításon (Nagy Albertnek) s a Bolyai János Vásárhelyütt idejéből, a Szerelmek tánca kötet gyűjtőterületéről való. Mint ahogy onnan került elő a tudtunkkal mindmáig ismeretlen Biztató (1963. III. 22.), amely ugyanúgy — bár másképpen — két ember s a köz gondjait kapcsolja egybe, mint hét esztendővel azelőtt a Most... Ez a „most" azonban új érzések kifejezésére kötelezi a költőt, az egymásrautaltság másfajta költői alaphelyzetben más hangulatú verset indukál. A háromszor ismétlődő megszólítás („Húgocskám a tavaszban") tulajdonképpen önbiztatást takar — mint ahogy József Attila és Radnóti fölsejlése a versben csak segíti érvényesülni, de nem fedi el Szilágyi Domokos saját hangját? a hét szakaszból az utolsó kettő tanúsítja ezt a belső dialektikát a legkézzelfoghatóbban: csak így tudjuk meg, hogy nélkülünk, nélkülünk kisebb a világ! Emeld szavad, szólítsd szíved örömét-jaját, hogy szólhassak mindenről, ami jó vagy ami fáj nagyon — : hogy alhass nyugodtan, amíg nyugodtan alhatom. így építi, így szerzi meg magának Szilágyi a „könnyű álmot" — a hatvanas évek második felétől még határozottabban, következetesebben. Bár a Fáradt esőben (1967) azt hangoztatja, hogy „sokáig tart a hazatérés / a dolgoknak végső okáig“, az Üt (1964) elég hamar kirajzolódik: Minden perc, minden óra és / akarat, cél, megismerés, / tetté-serdült szándék, sose- / fáradó, alkotó keze- / elméje minden embernek:“ — a „mába induló jövő“-t hozza közelebb. Ez a jól el404