Szőcs Kálmán: Töklámpás. Versek (Bukarest, 1974)
A tragikusan elhunyt Szőcs Kálmán hatodik, posztumusz verseskönyve még a költő által szerkesztett kézirat alapján készült; ehhez csatoltunk néhány verset, melyek feltételezéseink szerint a legutolsók közül valók. A hagyaték azonban terjedelemre is óriási, s Szőcs Kálmán helyét irodalmunkban kéziratos műveinek kiadása és egy bővebb versválogatás tudná érzékeltetni. Tragikusan szép ezekben a versekben a józanság, mellyel Szőcs Kálmán a maga sorsát, helyzetét. helyét felmérte. Egész költészetét egy súlyos kettősség alakította ilyenre: egyfelől lélekgyilkos személyes tapasztalatai, másfelől az az öröklött és magában mindegyre felkorbácsolt hit, hogy a világ vele — vagy akár ellenében — jobb lesz, emberibb. Szőcs Kálmán emberileg — hitében és csalódásaiban — egyfajta szintézise nemzedékének, s ez a kötete bizonyság rá, hogy legjobb úton volt ahhoz, hogy ezt a szintézist a költészetben is megvalósítsa. Könyvét, könyveit olvasva, így kell megőriznünk magunkban: a bátorító emlékű Szőcs Kálmán.