Szőcs Kálmán: Töklámpás. Versek (Bukarest, 1974)

A tragikusan elhunyt Szőcs Kálmán hatodik, posztumusz verseskönyve még a költő ál­tal szerkesztett kézirat alap­ján készült; ehhez csatoltunk néhány verset, melyek felté­telezéseink szerint a legutol­sók közül valók. A hagyaték azonban terjedelemre is óriá­si, s Szőcs Kálmán helyét iro­dalmunkban kéziratos művei­nek kiadása és egy bővebb versválogatás tudná érzékel­tetni. Tragikusan szép ezekben a versekben a józanság, mellyel Szőcs Kálmán a maga sorsát, helyzetét. helyét felmérte. Egész költészetét egy súlyos kettősség alakította ilyenre: egyfelől lélekgyilkos személyes tapasztalatai, másfelől az az öröklött és magában mind­egyre felkorbácsolt hit, hogy a világ vele — vagy akár el­lenében — jobb lesz, embe­ribb. Szőcs Kálmán emberi­leg — hitében és csalódásai­ban — egyfajta szintézise nemzedékének, s ez a kötete bizonyság rá, hogy legjobb úton volt ahhoz, hogy ezt a szintézist a költészetben is megvalósítsa. Könyvét, könyveit olvasva, így kell megőriznünk ma­gunkban: a bátorító emlékű Szőcs Kálmán.

Next