Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés (Bukarest, 1971)

Tamási Áron öccsének, a ma is Farkaslakán élő, immár hat­vanon túl járó székely földmű­vesnek önéletrajzi írása, „vissza­emlékezése” különleges, egyéni ízű élménnyel ajándékozza meg az olvasót. Az irodalom nagyjai közül sokan vállalkoztak már arra, hogy belülről ábrázolják a paraszti éle­tet, de még a legalaposabb ember- és valóságismeret mellett is ezek közül egyik sem tudott teljes mér­tékben megszabadulni az „iskolá­zottságát” eláruló vonásoktól. Az események és jelenségek elrende­zésén, kiválogatásán, értelmezésén, a perspektíván, óhatatlanul rajta hagyta keze nyomát az író. Tamási Gáspár írása oly mó­don különbözik ezektől a regé­nyektől, elbeszélésektől, mint a­­hogy a naiv festő képe különbözik a képzőművészetben ma oly diva­tossá vált „primitívek” alkotásai­tól. Az „iskolázottság” hiányán azonban itt nemcsak azt kell érteni, hogy nem épít a próza ilyen vagy olyan eljárásaira, hanem azt is, hogy maga az írás — egy élet kötetlen elbeszélése — valójában semmiféle előzményre nem építhet. A népmese már irodalmi alkotás: kész sémákat, fordulatokat, típu­sokat használ fel, s ezek segítsé­gével szerveződik kollektív művé. Tamási Gáspár élete szabadon áradó történet, ahogy maga mesélné el nekünk nyugodalmas őszi és téli estéken, ha volna időnk mellé le­ülni. Az egyéni életsorsnak pedig nincsenek kész sémái; fordulatait maga az élet szolgáltatja, amelytől

Next