Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés (Bukarest, 1971)
Tamási Áron öccsének, a ma is Farkaslakán élő, immár hatvanon túl járó székely földművesnek önéletrajzi írása, „visszaemlékezése” különleges, egyéni ízű élménnyel ajándékozza meg az olvasót. Az irodalom nagyjai közül sokan vállalkoztak már arra, hogy belülről ábrázolják a paraszti életet, de még a legalaposabb ember- és valóságismeret mellett is ezek közül egyik sem tudott teljes mértékben megszabadulni az „iskolázottságát” eláruló vonásoktól. Az események és jelenségek elrendezésén, kiválogatásán, értelmezésén, a perspektíván, óhatatlanul rajta hagyta keze nyomát az író. Tamási Gáspár írása oly módon különbözik ezektől a regényektől, elbeszélésektől, mint ahogy a naiv festő képe különbözik a képzőművészetben ma oly divatossá vált „primitívek” alkotásaitól. Az „iskolázottság” hiányán azonban itt nemcsak azt kell érteni, hogy nem épít a próza ilyen vagy olyan eljárásaira, hanem azt is, hogy maga az írás — egy élet kötetlen elbeszélése — valójában semmiféle előzményre nem építhet. A népmese már irodalmi alkotás: kész sémákat, fordulatokat, típusokat használ fel, s ezek segítségével szerveződik kollektív művé. Tamási Gáspár élete szabadon áradó történet, ahogy maga mesélné el nekünk nyugodalmas őszi és téli estéken, ha volna időnk mellé leülni. Az egyéni életsorsnak pedig nincsenek kész sémái; fordulatait maga az élet szolgáltatja, amelytől