Tóth Mária: Mefisztó felesége (Bukarest, 1989)
Most, hogy végigpergetem az utóbbi esztendőkben írott novelláimat, tudom, számomra nem mesterség, hanem létforma lett eljutni a falig, áthajítani rajta valamit, s utána átvergődni, hogy megnézzem, mi is lakik ott túl, s hogy aztán elfúld lélegzettel, ínszakadásig küszködve, fémesen zakatold szívvel megkaparintsam azt, amivel erőm, hozzáállásom egyáltalán lemérhető. Mennyi kín, mennyi súlyos magány — elvégre az átdobott tárgyat magam lelem meg egyesegyedül —, és sejtem, hogy az olvasd a könyvet lapozva majd rábdlint: no, tehát ez is megvan. Hogy közben mivé lett írókezemben, lelkemben titkos világok kavicsa, az olykor számomra is érdekes tapasztalás. Ma már nyugodt lélekkel állíthatom: íróember ne torpanjon meg a falnál. Nagyobb próba túljutni rajta, onnan viszszatérve szavakba önteni: vannak még feltáratlan kertek, utak, ösvények, tiszta vizű kutak, ismeretlen érzelmek, sosem látott emberek. Tóth Mária