Tóth Mária: Mefisztó felesége (Bukarest, 1989)

Most, hogy végigperge­tem az utóbbi esztendők­ben írott novelláimat, tu­dom, számomra nem mes­terség, hanem létforma lett eljutni a falig, áthajítani rajta valamit, s utána át­vergődni, hogy megnézzem, mi is lakik ott túl, s hogy aztán elfúld lélegzettel, ínszakadásig küszködve, fémesen zakatold szívvel megkaparintsam azt, ami­vel erőm, hozzáállásom egyáltalán lemérhető. Mennyi kín, mennyi sú­lyos magány — elvégre az átdobott tárgyat ma­gam lelem meg egyes­­egyedül —, és sejtem, hogy az olvasd a könyvet lapozva majd rábdlint: no, tehát ez is megvan. Hogy közben mivé lett íróke­zemben, lelkemben titkos világok kavicsa, az olykor számomra is érdekes ta­pasztalás. Ma már nyugodt lélekkel állíthatom: író­ember ne torpanjon meg a falnál. Nagyobb próba túljutni rajta, onnan visz­­szatérve szavakba önteni: vannak még feltáratlan kertek, utak, ösvények, tiszta vizű kutak, isme­retlen érzelmek, sosem lá­tott emberek. Tóth Mária

Next