Vita Zsigmond: Áprily Lajos, az ember és a költő (Bukarest, 1972)
A romániai magyar irodalomban nincs még egy olyan költő, akinek műve olyan mélyen gyökereznék a hazai táj minket körülölelő valósága ban, mint Áprily Lajos. A természet és az ember őseredeti elválaszthatatlansága él ebben a költészetben XX. századi nyelven, nem valamiféle tájmisztikától terhelten, hanem azzal a természetességgel, mely minden élményt, bárhonnan is jöjjön, a valósághoz kapcsolva rögzít. S ebből a szempontból, ami egy költészet lényege, nincs jelentősége annak, hogy Áprily Lajos költői pályája a romániai magyar irodalom első évtizedének végén kiszakadt ebből az egységből, hogy hátralevő évtizedeit Pesten vagy Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán élte le. Hiszen az a költő volt ő, aki „az emberség tiszta dallamát” először az erdélyi hegyek közt hallotta meg, akinek két világháború szenvedéseit kiálló humanizmusa a havasok román és magyar népének életpéldájához tért vissza újra meg újra, aki a testvériség történelmi hagyományától erősíttetve tudott nemet mondani minden embergyűlöletet