Zweig, Arnold: Békehozó Helbret. Elbeszélések - Horizont könyvek (Bukarest, 1991)
Jakabbfy Tamás: Helbert bíró csalhatatlansága
szont nem csorbítja a József Attila „szocialista“ költőségére vonatkozó kijelentések érvényét. Nagy László, Dürrenmatt, Weöres, Brecht, Camus vagy Déry, na és persze Arnold Zweig művében az a számottevő, ami esztétikailag irodalmi, erkölcsileg tisztességes, ami érdekes és otthonos. A jó sokféle. Miért is nem monodráma a Békehozó Helbret, amikor tulajdonkeppen az? S mert a -ról, -ről értekezés üdvösséges fazonja a retorikus kérdés, gyorsan azt is hozzátehetjük: miért olyan cselesen fanyar Helbret és Zweig kapcsolata? Valóban annak az értelmezőnek lenne igaza, aki Zvveignál az úgymond ironikus kívülállás prózatechnikai pozícióját a Helbret-féle „lendülettelen“, „cselekvésképtelen", „elszenvedő“ polgár ostorozásával azonosítja? Ha így volna, akkor ez az azonosítás nemhogy fölmagasztalná, de éppenhogy banálissá tenné a zweigi erkölcsr szemléletet. A Békehozó Helbret a legkevésbé sem társadalmi, „osztályos" novella, vagy legalábbis nem ez a jellemző aspektusa. Helbrc-t drámai elszigetelődése, különc modus oporandijn itt, ebben az írói világban éppenhogy az értékek igaz felismeréséért és megőrzéséért indított keresztes háború, amely tulajdonképpen — szélmalomharc. Keresztes szélmalomharc. A választható nézőpontok viszonyában értékelhető Helbret bíró egyszemélyes hadba-indulása képtelen ostobaságként vagy. magatehetetlenségéből eredő szükségszerű önpusztításként, láthatjuk a kiszolgáltatottságot elviselni nem tudó merő sorscsapásának, de az ember-értéket felforgató történelmi abszurditás elleni tüntetésnek is. Olvasatunk szerint — melyhez hovatovább (a naptári idő változásainak okán) már „jogunk" is van — Zweig az utóbbi cselekvés-modell megtestesítőjévé „anvagiasította" a bírót; a kor ijesztő, kollektív játékszere elleni, hatalomtalan tiltakozóvá. Az a kívülálló tisztafejűség, amellyel Zweig néz bele az első világháború kitöréséről értesülő bíró lelki, naplójába, egyáltalán nem Helbret gyengeségét „ironizálja", de egyértelműen a helbreti világszemléleten kívüli kort ítéli el, amely sokkal inkább idomul a valóság botor szövevényéhez — s ígyaz ököljog mindenhatóságához is —, mint az eszményként kezelt igazsághoz. Persze Helbret éppen valóságon kívülisége miatt életképtelen, ámde hol van- az megírva, hogy „a jó győzedelmeskedik"? A kor ilyenformán keserűen ítélhető meg és el. Nem véletlenül fűzi novellája elejére Zweig: Helbret „bátor ember lévén az igazságért mindenekfölött rajongott; az i-lyesmi-239