Zweig, Arnold: Békehozó Helbret. Elbeszélések - Horizont könyvek (Bukarest, 1991)

Jakabbfy Tamás: Helbert bíró csalhatatlansága

szont nem csorbítja a József Attila „szocialista“ költőségére vo­natkozó kijelentések érvényét. Nagy László, Dürrenmatt, Weö­res, Brecht, Camus vagy Déry, na és persze Arnold Zweig mű­vében az a számottevő, ami esztétikailag irodalmi, erkölcsileg tisztességes, ami érdekes és otthonos. A jó sokféle. Miért is nem monodráma a Békehozó Helbret, amikor tu­lajdonkeppen az? S mert a -ról, -ről értekezés üdvösséges fa­zonja a retorikus kérdés, gyorsan azt is hozzátehetjük: miért olyan cselesen fanyar Helbret és Zweig kapcsolata? Valóban annak az értelmezőnek lenne igaza, aki Zvveignál az úgymond ironikus kívülállás prózatechnikai pozícióját a Helbret-féle „len­­dülettelen“, „cselekvésképtelen", „elszenvedő“ polgár ostorozásá­val azonosítja? Ha így volna, akkor ez az azonosítás nemhogy fölmagasztalná, de éppenhogy banálissá tenné a zweigi erkölcsr szemléletet. A Békehozó Helbret a legkevésbé sem társadalmi, „osztályos" novella, vagy legalábbis nem ez a jellemző aspek­tusa. Helbrc-t drámai elszigetelődése, különc modus oporandijn itt, ebben az írói világban éppenhogy az értékek igaz felisme­réséért és megőrzéséért indított keresztes háború, amely tulaj­donképpen — szélmalomharc. Keresztes szélmalomharc. A választható nézőpontok viszonyában értékelhető Helbret bíró egyszemélyes hadba-indulása képtelen ostobaságként vagy. magatehetetlenségéből eredő szükségszerű önpusztításként, lát­hatjuk a kiszolgáltatottságot elviselni nem tudó merő sorscsa­pásának, de az ember-értéket felforgató történelmi abszurditás elleni tüntetésnek is. Olvasatunk szerint — melyhez hovatovább (a naptári idő változásainak okán) már „jogunk" is van — Zweig az utóbbi cselekvés-modell megtestesítőjévé „anvagiasítot­­ta" a bírót; a kor ijesztő, kollektív játékszere elleni, hatalom­­talan tiltakozóvá. Az a kívülálló tisztafejűség, amellyel Zweig néz bele az első világháború kitöréséről értesülő bíró lelki, nap­lójába, egyáltalán nem Helbret gyengeségét „ironizálja", de egy­értelműen a helbreti világszemléleten kívüli kort ítéli el, amely sokkal inkább idomul a valóság botor szövevényéhez — s így­­az ököljog mindenhatóságához is —, mint az eszményként ke­zelt igazsághoz. Persze Helbret éppen valóságon kívülisége miatt életképtelen, ámde hol van- az megírva, hogy „a jó győzedel­­meskedik"? A kor ilyenformán keserűen ítélhető meg és el. Nem véletlenül fűzi novellája elejére Zweig: Helbret „bátor ember lévén az igazságért mindenekfölött rajongott; az i-lyesmi-239

Next