Horváth István: A Pécsi Papnevelő Intézet uradalma. Tájhasználat és gazdálkodás (1736-1875) - Thesaurus Historiae Ecclesiasticae in Universitate Quinqueecclesiensi (Pécs, 2016)

A pécsi klérus 1703-ban I. Lipóttól új adomá­nyozás címén kapta meg a birtokait, hogy annak jövedelmén egyenlő arányban osztozzék a püs­pök, a káptalan, a székesegyház és a felállítan­dó papnövelde. Nesselrode Ferenc pécsi püspök azonban a közös birtoklás megszüntetésére és a birtoknak a felsorolt intézmények közti felosz­tására törekedett. A birtokfelosztási per 1736- ban ért véget, ekkor alakultak ki az önálló bir­tokok. A Papnevelő Intézet birtoka két eltérő földrajzi környezetű, adottságú területet foglalt magában: a Baranyai-dombságon elhelyezkedő, mérsékelten meleg és nedves, termékeny talaj­jal rendelkező Alsó-kerületet és a Mecsek-há­­ton elterülő, nedves, hűvös hegyvidéki jellegű, soványabb talajjal rendelkező Felső-kerületet, amelyek táji jellemzőiben az azonos gazdasá­gi irányítás különböző változásokat idézett elő. A pécsi klérus birtokait felosztó egyezség értel­mében az uradalom jövedelmét a felállítandó Papnevelő Intézet felépítésére és fenntartására, vagyis a tanárok fizetésére és a növendékek ellá­tására kellett fordítani, természetesen az urada­lom működtetése mellett. így a birtok célvagyon­­nak számított, éppen ezért nem beszélhetünk profitorientált gazdálkodásról. Ebből adódóan gazdálkodása kevésbé volt nyitott az újításokra, mint általában a világi uradalmaké, a jobbágyok feudális szolgáltatásaira épült - a robotra, a ki­lencedre és a tizedre -, valamint saját kezelésű földjein is alapvetően önellátásra termelt, az áru-

Next