Grüll Tibor: A tenger gyümölcsei. A tengerek szerepe a Római Birodalom gazdaságában (Pécs, 2016)

A Római Birodalom sohasem akart tenge­ri nagyhatalommá válni, ennek ellenére az i. e. 2. század végére olyan államalakulattá fejlődött, amelynek gazdasági és részben politikai sikerét a mediterrán tengerrészek „összekapcsoltsága” biztosította. A tengeri hajózás a leggyorsabb és a legolcsóbb módja volt az információcserének, az utazásnak, valamint az áruk beszerzésének, illetve célba juttatásának. Jelen kötet nem a Földközi-tengernek a római politikában és hadügyekben játszott szerepét, hanem mint gazdasági erőforrást vizsgálja. Mint minden birodalom, a római is nagymértékben kiaknázta a rendelkezésére álló természeti kincseket, ami nemcsak a szá­razföldre, hanem a tengerre is érvényes. Leg­fontosabb gazdasági ágazat talán a sólepárlás volt, hiszen a só - ahogy Plinius fogalmazta - a „civilizált élet elengedhetetlen tartozéka”. A só nélkül sem az emberi táplálkozás, sem az állattenyésztés nem tud meglenni, és nél­küle az élelmiszerek tartósítása is lehetetlen lett volna. A halászat és haltenyésztés jelen­tős élelemforrást biztosított, és nemcsak a tengerparti területek lakói számára. A halat számos formában tartósították, nem is szólva az igen népszerű halszósz készítéséről, és eb­ben a formában a birodalom legtávolabbi he­lyeire, sőt a limesen túlra is el tudták juttatni. A tengerből ezenkívül számos olyan luxus­cikk (bíbor, bisszusz, igazgyöngy, korall, tek­­nőcpáncél stb.) is kinyerhető, amelyet nagy haszonnal lehetett értékesíteni a piacon. A legnagyobb haszon azonban a tengeri ha­józásból származott. Az utóbbi fél évszázad­ban feltárt másfélezernél is több hajóroncs

Next

/
Oldalképek
Tartalom