Bartusz-Dobosi László: Lélekszakadtak. Téboly az irodalomban (Pécs, 2018)

Az alkotói lélek már-már extrémi­­tásig fokozott érzékenysége és a művészi tehetség sokszor karölt­ve járnak egymással. S épp mert az ilyen emberek érzékenyebbek az átlagnál, a valóság bizonyos régióiban is többet és élesebben érzékelnek. Olykor azon túl is. E megtapasztalt lelkiállapotok sza­vakba öntése gyakran kulcsot ad­hat a kezünkbe olyan lelki tarto­mányok megértéséhez, amelyeket ez idáig még nem volt képes fel­térképezni az emberi elme. Az író formát ad fantáziaképeinek, ihletett „lázálmainak”, extatikus képzelgé­seinek, vagy éppen neurotikus fé­lelmeinek. Tárgyiasítja betegségét vagy az abból fakadó látomásait, s ezáltal mások számára is hozzá­férhetővé teszi. Az alkotás maga is egyfajta te­rápia, amellyel a tehetséges ember akár nagyban megkönnyítheti be­tegségének lefolyását. A versírás - de általában az írás - pszichikus értelemben olyan transzformációs folyamat, amelyben a saját én, a sa­ját identitás egyre inkább közösségi formát ölt, általános emberi prob­lémává válik, s ezzel a kivetítéssel az alkotó lényegében feloldja a személyiségében rejlő különállósá­gának fenyegető rémképét. Elhárít, kibont, sőt kiterjeszt.

Next