Alföldy Jenő: Igézet és magyarázat. Irodalomkritikák, esszék, pályaképek (Budapest, 2012)

Verselemzések

Verselemzések nak utolsó állomásához közeledve megírta Bukj föl az árból című versét. íme sokatmondó részlete: Gyúlékony vagyok, mint a nap, oly lángot lobbantottam - vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. Az én maga gyúlékony, s a Hegyen ülök énje is személyében szeretne tűzvésszé válni - ez a közös a két versben. De József Attila tüze már nem a külvilágra akar kicsapni, hogy lángpallos­sal büntesse a létére törőkét, hanem csakis a költőt önmagát emészti. „Petőfi tüze” a Hegyen ülőkben is önveszélyes annyiban, hogy a költő még nem tudja, mihez gyárt szövétneket - mégis az egészséges lelkületű, de szenvedélyes ember érez így. Az indulat „A korláttalan természet vadvirága vagyok én” szereptudatából fakad. Ám ha jól megnézzük, alaptermészetéből fakadóan furió­­zus szerepversei, végzetversei is vannak Petőfinek jócskán. Gondoljunk Az őrült vagy az Egy gondolat bánt engemet... képe­ire. A „Legyek fa, melyen villám sújt keresztül” veszélyességére. A Felhőkre és környékére. Az ítéletre vagy a viharral fenyegető Forradalomra. Úgy tetszik, nem is olyan éles a határ, amely elvá­lasztja az elkeseredett, haragvó Petőfit a betegségével küzdő József Attilától. Ő egy mindenható, mitikus nagy úrral szembe­sült, mint Prométheusz a büntető Zeusszal. Petőfi verse, úgy érzem, akkor is efelé mutat, ha klinikai értelemben ép lelkülettel adta át lelkét a harag ihletének. Mintha József Attila modem meg­­hasonlottságát sejtené meg 1845/46 fordulóján, a válság idején. Ilyenformán a Hegyen ülök nem csupán önmagában szép és fontos vers. A szervesen épülő életmű egészére nézve is az. S a magyar líratörténetben betöltött helye révén, a történeti folyto­nosságra nézve is erős láncszem. 322

Next