Alföldy Jenő: Igézet és magyarázat. Irodalomkritikák, esszék, pályaképek (Budapest, 2012)
Verselemzések
Verselemzések nak utolsó állomásához közeledve megírta Bukj föl az árból című versét. íme sokatmondó részlete: Gyúlékony vagyok, mint a nap, oly lángot lobbantottam - vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. Az én maga gyúlékony, s a Hegyen ülök énje is személyében szeretne tűzvésszé válni - ez a közös a két versben. De József Attila tüze már nem a külvilágra akar kicsapni, hogy lángpallossal büntesse a létére törőkét, hanem csakis a költőt önmagát emészti. „Petőfi tüze” a Hegyen ülőkben is önveszélyes annyiban, hogy a költő még nem tudja, mihez gyárt szövétneket - mégis az egészséges lelkületű, de szenvedélyes ember érez így. Az indulat „A korláttalan természet vadvirága vagyok én” szereptudatából fakad. Ám ha jól megnézzük, alaptermészetéből fakadóan furiózus szerepversei, végzetversei is vannak Petőfinek jócskán. Gondoljunk Az őrült vagy az Egy gondolat bánt engemet... képeire. A „Legyek fa, melyen villám sújt keresztül” veszélyességére. A Felhőkre és környékére. Az ítéletre vagy a viharral fenyegető Forradalomra. Úgy tetszik, nem is olyan éles a határ, amely elválasztja az elkeseredett, haragvó Petőfit a betegségével küzdő József Attilától. Ő egy mindenható, mitikus nagy úrral szembesült, mint Prométheusz a büntető Zeusszal. Petőfi verse, úgy érzem, akkor is efelé mutat, ha klinikai értelemben ép lelkülettel adta át lelkét a harag ihletének. Mintha József Attila modem meghasonlottságát sejtené meg 1845/46 fordulóján, a válság idején. Ilyenformán a Hegyen ülök nem csupán önmagában szép és fontos vers. A szervesen épülő életmű egészére nézve is az. S a magyar líratörténetben betöltött helye révén, a történeti folytonosságra nézve is erős láncszem. 322