Csontos János: Nyitott műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból (Budapest, 2014)
Csiki László: A kint- és bentvalók
CSÍKI LÁSZLÓ sal veszekedni (három évig együtt dolgoztunk szülővárosom lapjánál), és vodkázni Királlyal (két évig ugyanabból a szerkesztőségi szobából lógtunk az akkori Utunkná.1). Olyan metaforikus nyelvet alakítottak ki a magukkal hozott anyagból, melyet mindenki értett, még a cenzúra is, éppen csak nem bírta őket rajtakapni a turpisságon. (Miért? - kérdezte a belga Gofin -, a szimbolizmust nem azért találták ki, nehogy közszeméremsértésért perbe fogják őket?) Még az is lehet, hogy egy kissé irigykedtem rájuk, amiért talált a hangjuk az olvasókéval - mégsem akartam követni őket. Talán nem is a szándékaim, hanem az alkatom miatt. Az a közéleti indulat viszont, amely őket hajtotta, közös volt az enyémmel. És sok máséval is, persze. Ráadásul mindahányan vidékiek voltunk - és maradtunk, remélem. Csak valahogy nekem mégsem voltak „népi gyökereim”, szándékosan vagy utólag pedig nem lehet ilyent ereszteni. Meg aztán, én költő, író akartam lenni (erről szól az egész első kötetem), ők pedig már azok voltak. Kár, hogy az utóbbi időben mintha elhallgattak volna.- „Az a legnagyobb dolog: világot teremteni” - mondja egy Tamási-novella hőse. Ráadásul ez a teremtett világ- József Attilával szólva - nemcsak „határolt végtelenség”, hanem „szemléleti világegész” is. Több évtizedes költői tapasztalatra támaszkodva változatlanul érvényesnek és pontosnak találja-e a fenti kijegecesedett formulákat? Saját alkotói gyakorlatára gondolva hogyan árnyalná a hivatkozott (axiómaszerű) véleményeket?- Érvényesnek és pontatlannak találom. Pontos csak egy-egy külön élet(mű) lehet. Amenynyiben betölti saját lehetőségeit, a „szemléleti világegészét”. Különben, ha mások már mindent véglegesen megfogalmaztak volna, semmi értelme nem lenne újabb műveket létrehozni: nézhetnénk, akár a televíziót. A „határolt végtelenségnek” pedig ki-ki számára máshol (értsd: másfelé) van a határa éppúgy, mint a távlata. Nem valószínű, hogy előre elhatározott céllal, vagyis kijelölt határral élő, önállóan lélegző művet lehet létrehozni. Én magam legalábbis írás közben jövök rá, mit akarok azzal az éppen készülő művel, amelyről még azt sem tudom, elkészül-e. Azért „csinálom”, hogy megtudjam, mit akarok, abban a pillanatban mire vagyok képes. Az irodalom emberi tevékenység. Mint ilyen: munka. Mostanában, hogy egy gyűjteményes kötet összeállításához újra kellett olvasnom a verseimet (különben soha nem olvasom el a könyveimet), rá kellett jönnöm, hogy az, akinek az életművét éppen szerkesztem, egyszerre két dolgot akar: részt venni a mindennapokban, tehát felelős közügyi költészetet művelni, ugyanakkor csak magára, a benne lakozó emberre figyelni, azt megismerni, olyan érzékletesen jelenítve meg a legelvontabb (általánosabb?) emberi ismérveket, amennyire az érzékelés útján el lehet jutni a legtávolibb dolgokhoz: bennünk. Persze, munka közben nem ennyire bonyolult ez, nem elvi, eszmei dolgokra figyelek, hanem a munkámra, legfőképpen a szavakra. Arra a hálóra, szövedékre, amelyben fennakadhat az a valami, amiről akkor tudom meg, micsoda, ha már foglyul ejtettem. Az pedig a hálóval együtt lesz maga a mű. A szerkezetekre figyelek tehát. Talán azért is, mert mindig kedveltem a matematikát, képes vagyok képszerűen látni magát az elvont konstrukciót. Általában sötét háttérben ezüstös pontokat és vonalakat. A sűrű rengetegben kifeszített hálót. Amitől az egyre sűrűbb.- Heidegger szerint a lét háza a nyelv. A „létezésszakmában utazó” költő- és íróember számára ez fokozottan igaz. Belakható-e az omnipotens, mindentudó nyelv a versírás révén, s a megszülető mű tudása szükségképpen új minőséget, reveláló tudást képvisel-e a versbeli beszélő tudásához képest?- Igen. Azaz nem. Pontosabban: nemigen. Amit létrehozok, az egyedül az enyém. Magával a nyelvvel (nem a nyelv által) hozom létre. Az sokakéval közös, mégis csak a sajátom abban a bizonyos pillanatban, tehát más. Eddig az „igen” (habár már ez is kérdőjelesen). Amit „menet közben” megtudok, ami tehát létezővé válik, az viszont mindig kétséges, éppen a velem egy nyelvet beszélők számára, és velük 157