Csontos János: Nyitott műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból (Budapest, 2014)
Gábor Felícia: A csángó málé
NYITOTT MŰHELY ni a gyermekeiket. Nem tudom eléggé meghálálni nekik, hogy minket nem vontak be a nyomorúságba. Mindenkinek mindenhol elmondom: annak ellenére, hogy nehéz sorsunk volt, és nehéz gyermekkorunk, mi ebből nem éreztünk sokat. Igen, dolgoznunk kellett. És nehéz volt összeegyeztetni a játékot a munkával. De ezt is természetesnek véltük. Úgy éltünk, mint az ég madarai.- Miként szakadt el az otthontól? Mik voltak az első élményei a Csíkszeredái kollégiumban? Esetleg bántották-e a diáktársak? Mai fejjel - és szívvel - meg tudja-e érteni, meg tudja-e bocsátani?- Amikor egy zárt közösségből, a szerető családból és a vallásos térből szinte kiugrottam, boldog voltam. Induláskor anyám könnyes szemei, apám intő szavai, testvéreim ölelése nem szomorítottak el. Azt gondoltam magamban: majd meglátjátok! Nagy leszek! Visszatérek! Nem hagyok el senkit, csak elmegyek. Kimegyek a világba, hogy megismerjem. Tele voltam örömmel. Minden állomást belevéstem az eszembe. Amit féltem, hogy elfelejtek, lejegyeztem a naplómba, hogy később pontosan el tudjam mesélni azoknak, akik otthon maradtak. Mindennap elismételtem a velem történteket, hogy ne felejtsem el. Leveleket írtam haza. Rengeteget. Nem csalódtam senkiben és semmiben. Csak rettenetesen magányos voltam! És igen, esténként sírtam a paplan alatt. És bátorítottam magam a másnapra. Hogy tegyem a dolgom. Akkor is, ha az utolsó cipőm talpa leszakadt, és nevetséges voltam a diáktársaim szemében. Hisz nem az ő hibájuk volt az állapotom. Megoldást kerestem mindig, mindenre. S ha egyedül nem is birkóztam meg, valahogy mindig jött egy kis segítség.- Miként történt a magyarság élményének kiteljesedése, vállalásának folyamata, amikor megismerte az Isten „másik oldalát”? Segítettek-e ebben a szüleitől, főként nagyapjától kapott tanácsok, érzelmi eligazítások?- Nem tudtam, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Az iskolában románul tanultunk. Hetedik gyermekként a tízből én képviseltem a szakítást, nálam szakadt meg a hagyomány folyamata. Anyámmal csángóul beszéltem, apámmal románul. Az idősebb testvéreim szüleimmel csángóul beszéltek, a fiatalabbak románul. Ez szüleim döntése volt, mert továbbtanulásra csak akkor volt esélyünk, ha nincs akcentusunk. Bákóban ezt keményen figyelembe vették. Csíkszeredában tudtam meg: csángó vagyok. Az első nap, amikor megérkeztünk. Az ott eltöltött évek alatt lassan kibontakozott, ki vagyok, kit, kiket képviselek. Történelmünk számomra homályos, sok fehér folt van benne. De nem is az számít, hogyan kerültünk oda és mikor. Hanem hogy mi külön nemzetség vagyunk, saját kultúrával rendelkezünk. És minden olyan csángó embernek, aki ezt felismeri, kötelessége ezt tudatni népével. Ki-ki a maga módján. Mert az ott élő embereknek joguk van tudni, kik ők. Meg kell értetni velük, hogy értéket hordoznak. Azzal, hogy ott születtek. Ha a kultúrájuk haldoklik, „vissza” kell tanítani nyelvüket, hagyományaikat.- Végül is miért adta fel a „nagy célt”? Miért mondott le a magyartanárságról? Szegedi tanárnőjének otromba kérdése kísértetiesen emlékeztet arra, hogy József Attilát is a Szegedi Egyetem fura ura tanácsolta el, hogy tanár lehessen. Most már Maga is „egész népét” tanítja, s „nem középiskolás fokon”, hanem a könyveivel. Hirtelen határozta el a szakítást, vagy ez volt az utolsó csöpp a pohárban? Nem volt, aki lebeszélje róla? Nem bánta meg?- Amikor Magyarországra érkeztem, a célom az volt, hogy tanár legyek és tanítsam a népem. Nemcsak egyetlen tanár miatt adtam fel az álmom. A főiskolát befejeztem, tanár lettem, de nem magyartanár. Nagyon nehéz volt beilleszkednem a többi magyar tanárjelölt közé. Nem értettem alapvető szabályokat. Magoltam éjjel-nappal. Minden vizsgámra versként tudtam az anyagot, de nem így kellett volna. Különórákra lett volna szükségem. Hogy megértsem, hogy előrelépjek. Az iskola mellett dolgoznom kellett, és ezt nem tudtam véghezvinni. Valóban volt olyan tanárom, aki így szólt hozzám: „Mondja, kedves, miért akar egy 312