Csontos János: Nyitott műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból (Budapest, 2014)
Vári Fábián László: Verset, ne ocsmány varangyot!
VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ márciusában az eloszlott teljesen. Barátaimnak ama következő lépésem iránti várakozása, mivel már az egyetemi felvételire készülődtem, engem izgatott a legkevésbé, de egyre többet olvastam, s főként versesköteteket. Megismertem s egy életre szívembe zártam a népköltészetet, hosszú órákat töltöttem együtt József Attilával, a Nagy László által tolmácsolt Lorcával, előfizettem a Kortárs és az Új írás című folyóiratokra, néhány napra kölcsön kaptam a Kilencek csoport Elérhetetlen/ö/djét, s egyszercsak rákaptam Nagy Lászlóra. Nekem rendkívüli élményt jelentett minden egyes szellemi kaland, melyekből végül azt szűrtem le, hogy az igényesebb költői beszédhez szükséges ugyan, de önmagában kevés a műveltséggel megszerezhető intelligencia. A költészet valójában a kivételezettek adottsága, a tudat mélyebb szintjein megvalósuló magasabbrendű gondolkodás. Ezzel a felismeréssel jutottam - legalábbis azt hiszem - a következő lépcsőfok elé.- Nemrég az egyik író-olvasó találkozón felolvastad kedves pályatársad épp nyomtatásban megjelent költeményét, és azzal illusztráltad mondanivalódat, hogy „Na, ez vers!”Milyen költeményt tekint Vári Fábián László jó versnek tehát?- Sietve bocsátom előre: nem tartom magam arra illetékesnek, hogy én mondjam meg, milyen a jó vers. A rendkívül változatos, sokszínű, sokszólamú kortárs magyar költészet köré - úgy gondolom - az olvasói világszemlélet, ízlés, társadalmi rétegeződés, tájékozottság és más egyéb kötődések szerint szerveződnek olvasói táborok. Ezek népességének és hatékonyságának becslése, minősítése - megfelelő mérési adatok híján - szintén nem az én dolgom, azt azonban joggal feltételezem, hogy a vers minőségének kérdésében mindenki saját ízlése, olvasási kultúrája, rokon- vagy ellenszenve alapján formál véleményt. S ebben - legalábbis nálam - nem játszik szerepet, hogy gazdagon burjánzó költészetünknek ki melyik vonulatába vagy szekértáborába tartozik. Csak a vers a fontos, amely ha valóban jó, szólhat bármiről, de azt a líra arisztokratikus méltóságával tegye. Adjon érzelmi többletet, üzenjen, keltsen visszhangokat, hogy az olvasó hetek múltán is érezze az újraolvasás kényszerét, legyen élmény a vele való találkozás. Tudom, ezzel a felsorolással még nem sikerült együvé terelnem a jó vers ismérveit, nem is erre tettem kísérletet, csak azt szeretném valami módon rögzíteni, hogy az én szépérzékem mitől kezd hullámzani. S jöhetnének itt az idézetek vagy akár teljes terjedelmű költemények, mert több kortársamtól is tudok akár iskolás módon, kívülről verseket, de ezt most hagyjuk. Czébely Lajos Quo vadis? című kis remekéből viszont - hiszen a kérdésben őrá utaltál - idemásolom a befejező szakaszt: „Megy az ember, néha megáll, / Mintha várna / Valakire. Nem tudja, hogy / Önmagára. / Megreng a föld, kapaszkodna, / De nincs mibe. / Fény önti el, s utolsót lép / A semmibe.’- Ma már szinte alig akad olyan ismerője Vári Fábián Lászlónak, aki ne ellenállóként tartaná számon azt a tevékenységedet, amelyet Fodó Sándorral és a Forrás Stúdióvá/ végeztetek egyetemi éveid alatt. Mennyi tudatosság volt a cselekedeteitekben? Ellenállónak éreztétek magatokat már akkor is, avagy a hatalom által rátok sütött bélyeget láttátok később felemelő tettnek?- Bizony, eljár az idő. Ennek is negyven éve már, s tapasztaljuk, hogy az emlékezet olykor hajlamos egybemosni az egymáshoz valóban közelálló dolgokat. De azért vagyunk most együtt, hogy ebben a kérdésben is valamelyest rendet tegyünk. A felidézett történetnek ugyanis legalább három szála van. Ezek végül valóban összefutnak, most azonban kövessük őket a maguk rendje szerint, sorjában. Az 1967 novemberében alakult Forrás Stúdió fiataljaitól, mint csoporttól, még távoliak az ellenállás eszméi, de nem keverhetjük őket rossz hírbe azzal sem, hogy esetleg szocialista hazafiak lettek volna. Egyelőre csak irodalmi sikerekről, a Szilaj nádparipán címmel készülődő versantológiáról, a publikációs lehetőségek bővítéséről álmodoznak, de 1970 táján, Kovács Vilmos erkölcsi támogatásával már a magyarországi fo467