Ekler Andrea - Rosonczy Ildikó (szerk.): Az év esszéi 2009. Antológia (Budapest, 2009)
Vasy Géza: Illyés Gyula az ezredfordulón
AZ ÉV ESSZÉI 2009 Az Ady-féle költői magatartást azért utasítják el sokan az ezredfordulón, mert a romantikusnak, tehát általuk korszerűtlennek minősített vátesz-szerepet látják benne, s nem is oktalanul, megvalósulni. Hasonló a kifogás Nagy László költészete kapcsán is, bár az ő látomásos-szimbolikus-mítoszi költészete inkább arra példa már, hogy se népvezér, se vátesz nem lehet a költő. József Attila és Illyés Gyula munkássága e közösségi képviseletet vállaló, rokon költő-szerepek huszadik századi, avantgárd utáni átformálódására példa: a művész számukra a kor tanúja, de e minőségében is a megfogalmazódni nem tudó, de néptömegeket érintő érdekek megszólaltatója. Ők mindezt többnyire tárgyias formanyelven, racionális gondolatisággal teszik. A személyiség, a költői egyéniség kérdése is, hogy inkább egy látomásos vagy inkább egy tárgyias formanyelvű eljárásmódot választ a művész, de szerepet játszanak ebben a korszak nyelvi-poétikai eljárásai is. Az ő munkásságuk - s az egész nemzedéké - a szimbolizmus és az avantgárd után, annak tapasztalataival bontakozott ki, s vált koijellemzővé. Szokás szembeállítani József Attilát és Illyés Gyulát, főként az utóbbi rovására. Pedig a legfontosabbakat tekintve nemcsak rokonok, de szinte testvérek ők: mindketten nemzeti költők. József Attila lírikusként, Illyés Gyula sokféle módon. Oktalan és méltatlan az a szembeállítás, hogy József Attila a nagyobb lírikus. Az életművek ugyanis egyenrangúak. Illyés Gyula - Babits Mihályhoz, Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan - münem- és műfajváltásokkal érte el, hogy a lehető legpontosabban és leghatékonyabban kifejezhesse közlendőit. A harmincas évek első felében például kötetnyi verset írt a cselédekről, a szegénysoriakról. Ezeknek volt némi irodalmi hatásuk. Társadalmi hatása 1936-ban a Puszták népének, az irodalmi szociográfiának lett. S ez az a mű, amely kivivja minden irodalomtörténész, az Illyés munkáin fanyalgók elismerését is. Az 1979 után, tehát az Illyés-életmű lezárultakor radikálisan színre lépő posztmodem élet- és irodalomszemlélet addig axiómaként elfogadott állításokat próbált érvénytelennek nyilvánitani, s nem is sikertelenül. Főként a fiatalabb nemzedékek képviselői közül sokan elfogadták a következő téziseket: Nem érvényes a miméziselmélet, az irodalomnak nincs valóságtükröző szerepe, az irodalmi mű szöveg a több ezer éves szövegvilágban. Lezámlt az egységes világmagyarázatok, a „nagy elbeszélések” kora. Korszerűtlen, ha az irodalmi mű, ha az író társadalmi, közéleti kérdésekkel foglalkozik. Érvényét veszti a hagyományos nyelvszemlélet, a nyelvi megbízhatóság, továbbá általában a személyiség és azon belül az alkotó addigi fogalma. Egy ilyen ultraradikális irányzat színrelépése magától értetődően átértékeli a klasszikus és a kortárs hagyományt is. Elutasító, néha megbocsátó iróniával szemléli a „mimetikus” irodalmat. Mintha Hamvas Béla 1944-es Weöres Sándor-bírálata aktualizálódna, amelyben a szerző az egész Homérosz útját követő irodalmat elítéli az orpheuszi költészet nevében. 36