Falusi Márton: Fagytak poklaid. Versek (Budapest, 2010)

Falusi Márton a költészetet a sze­mélyiség próbatételének tartja. A szerző lelki színpadán lejátszó­dó lírai eseménynek megrendü­lést kell okoznia rendeltetésének betöltése végett. Elsőnek a szemé­lyiség drámai küzdelmét kell megemlítenem, s azokat a formá­kat és eszközöket, melyekkel a befogadáshoz szükséges érintke­zési pontokat megtalálja. „De mit tehet / a költözködő költő, / ki nem lakásba, / emberbe búto­rozik?" Nem is olyan egyszerű a válasz, mint elsőre hinnénk, pedig az érzelmeit mindig a ráció, a lo­gika vezérli. Úgy folytatja a ha­gyományt, mintha azoknak a stí­lusát használná, akik elszakad­tak a tradíciótól. Mintha a sze­mélytelen lírát művelné, ugyan­akkor csupa lelki vívódást foly­tat önmagával, vagy alteregója változataival. A huszadik száza­di modern, posztmodern nála is megjelenhet úgy, miként az ész a világ dolgai fölött ironizál, s az érzelem groteszkbe görcsöl. Egy­máshoz szelídül a szakmai, ut­cai, köznapi és az ünnepélyes nyelv, és alkot sajátos nyelveze­tet. A mostanában kiátkozott metaforát csak azért is a ma­gyar líra alapelemének tartva használja, s a szimbólumoktól sem riad vissza. Költészete eleven lüktetés, változás, és egyben a szellemi, erkölcsi hovatartozás vállalása, mely kezdeteitől fogva a magyar költői magatartás jel­lemzője volt. Ágh István

Next