Falusi Márton: Fagytak poklaid. Versek (Budapest, 2010)
Falusi Márton a költészetet a személyiség próbatételének tartja. A szerző lelki színpadán lejátszódó lírai eseménynek megrendülést kell okoznia rendeltetésének betöltése végett. Elsőnek a személyiség drámai küzdelmét kell megemlítenem, s azokat a formákat és eszközöket, melyekkel a befogadáshoz szükséges érintkezési pontokat megtalálja. „De mit tehet / a költözködő költő, / ki nem lakásba, / emberbe bútorozik?" Nem is olyan egyszerű a válasz, mint elsőre hinnénk, pedig az érzelmeit mindig a ráció, a logika vezérli. Úgy folytatja a hagyományt, mintha azoknak a stílusát használná, akik elszakadtak a tradíciótól. Mintha a személytelen lírát művelné, ugyanakkor csupa lelki vívódást folytat önmagával, vagy alteregója változataival. A huszadik századi modern, posztmodern nála is megjelenhet úgy, miként az ész a világ dolgai fölött ironizál, s az érzelem groteszkbe görcsöl. Egymáshoz szelídül a szakmai, utcai, köznapi és az ünnepélyes nyelv, és alkot sajátos nyelvezetet. A mostanában kiátkozott metaforát csak azért is a magyar líra alapelemének tartva használja, s a szimbólumoktól sem riad vissza. Költészete eleven lüktetés, változás, és egyben a szellemi, erkölcsi hovatartozás vállalása, mely kezdeteitől fogva a magyar költői magatartás jellemzője volt. Ágh István