Halmai Tamás: Isten peremén. Iancu Laura költői világa (Budapest, 2019)
Könyvről könyvre
a szót felnevelem. Fogadott mondat a szerelem. Az imádság se több (se kevesebb!): „fekete igék serege” (ablakból); amint a meg nem írt vers („elodázott sorok”) inverz világából előbukkanó „Én”-t is a pénteki harangok misztériuma, s kevésbé a saját erőfeszítés gyötrelme („éreden almát eszem vérző aranyat”) juttatja hiteles jelenléthez: „éretlen almát eszem vérző aranyat / pénteken benéznek hozzám a harangok / / akkor az idő nem mélység / nem körülmény / az elodázott sorokból előáll / az Én” (pénteken). A föl-fölbukkanó parafrázisok is a zsoltáros panasz szolgálatában állnak; mint a „közietek lettem én halandó” (Rosarium) beletörődőén finom József Attila-átirata (vö. „Köztetek lettem bolond” [Le vagyok győzve...]) vagy a „Ma minden egész eltörik” (játék) Adyt újraíró, baljósán mítoszias hangfekvése (vö. „Minden Egész eltörött” [Kocsi-út a% éj sokában]). A névtelen nap érettebb és távlatosabb alkotás a költő előző két versesköteténél. (Miközben ezúttal is meghatározó olvasástapasztalatunk, hogy a korpuszból nem egy-egy vers emelkedik ki, hanem a könyv egésze válik magával sodró, mélybe invitáló olvasmánnyá. Jóllehet különösen emlékezetesek az olyan, viszonylag terjedelmes versek, mint a Rosarium, a Kányádi Sándor, a Csángó anyákig