Jánosi István - Pusztay János (szerk.): Határtalan magyar irodalom I. (Budapest, 2020)
VII. „OTTHON MINDENÜTT...” - Máté László: Czine Mihály és a határon túli irodalom
Máté László később a festő halála után sor került. Béres Ferenccel együtt kezdeményezték egy Szabó Gyula kiállítás megrendezését a Magyar Nemzeti Galériában, amire 1970-ben sor is került, később ugyanott az erdélyi (zsögödi) Nagy Imre kiállítására is (1976), akit Móricz kutatásai közben ismert meg. A nyugati magyar irodalom képviselőivel is aktív kapcsolatot tartott. Az Egyesült Államokban nyolcszor járt, de megfordult Németországban, Hollandiában, Svájcban, Ausztriában. Tapasztalatait igyekezett kamatoztatni az Anyanyelvi Konferencia keretében, amelynek életre hívói közé tartozott. A rendszerváltás időszakában a Magyarok Világszövetségében is szerepet vállalt alelnökként, majd rövid ideig elnökként. Szomorú tapasztalata volt életének, hogy a hangoskodó urambátyázók lekommunistázták őt, aki sohasem volt egyik pártnak sem a tagja. Mindezek ellenére a Világszövetségnek fontos szerepet szánt a világ magyarjainak az összekovácsolásában, és csak sajnálatra méltó, hogy ez a magasztos elveket megvalósító szervezet törpék és hitetlenek kezébe került, ami lassan két évtizede tart! Czine Mihály Adyval együtt vallotta: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad”, illetve József Attilával a Kárpátmedencei népeknek szánt üzenetét: „rendezni végre közös dolgainkat”. Ennek szellemében kereste a szomszédos román, szerb, szlovák írókkal, költőkkel a kapcsolatot. Csak egy példa a sok közül: Emil Boleslav Lukác A nagy üzenetváltás (1977) kötetéről írt recenziója, aki a szlovák értelmiség számára Ady felfedezője és propagálója volt. Emlékezetes, ahogy ez a par excellence szlovák költő a Fábry Napokon, Kassán, Ady centenáriuma alkalmából lobogva szavalta a költő verseit a Thália Színház színpadán! Czine Mihály rendkívüli jelenségnek számított az irodalomtörténészek táborában. Ötvözte a tudományosságot a szépírói és ismeretterjesztő attitűdökkel, ellene volt az öntömjénező tudományoskodásnak. Emberszabású - emberarcú irodalomtudományt művelt, ami fáradhatatlan, szinte önpazarló egyéniségéből adódott. Olyan intellektuális nyelvet teremtett, amely magában hordozta az élőbeszéd természetes