Jánosi Zoltán (szerk.): Hit és nemzet. Tőkés László breviáriuma (Budapest, 2017)
VII. "A szeretet szabadsága" - Ady Endre: Új s új lovat
Hit és nemzet Ha valaki is idejét múlt történelmi kategóriának érezné Trianont, és fátumos nyavalygásnak vélné, hogy még mindig könnybe lábadt szemmel énekeljük: „Bal sors, akit régen tép”; vagy mondjuk, hogy „nem leié honját a hazában” e nép - hát látogasson el Kölcsey Ferenc szülőfalujába. Sződemeter erdélyi, trianoni sorsunk némán beszédes példázata. Alig több, mint tíz magyar református lélek árválkodik ebben a kihalásra ítélt szórványban. A Hymnus Költőjének szülőházában pedig a román görög katolikusok papilakja található. Igaz, a többször is levert emléktáblát mára már helyreállították. Egyszerűen nem igazak azok a híradások, melyek a romániai magyarság sorsának jobbrafordulásáról regélnek. A végzetes pusztulás Trianonnal elkezdődött folyamata tovább tart, sőt napjainkban eszkalálódik. Hazug minden, a napi politikai érdekeknek alárendelt sikerpropaganda, mely ennek az ellenkezőjét állítaná. Ünneprontónak kell lennem. „Temetőnek is kicsi lett világunk” - ezt kell mondanom József Attilával. Tizenhárom esztendővel a legendás temesvári Karácsony és tíz évvel a megelőző népszámlálás után annak a székelyudvarhelyi polgármesterünknek van igaza, aki morbid humorral és keserű iróniával, mintegy azt indítványozta, hogy - amennyiben így haladunk tovább - a magyar kormány az erdélyi magyar temető papok megsegélyezését is illessze be határon túli támogatási programjába. A Földközi-tenger viharában hajótörést szenvedett Pál apostol valósággal szembenéző, már-már lemondó szavai jutnak eszembe: „Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszodtak, és nem kis vihar szorongatott bennünket, továbbra minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől” (Csel. 27,20). Másmilyen viszonylatban, az elveszendő efézusiak Krisztus nélküli, kilátástalan helyzetét is hasonlóképpen jellemezte az Apostol: „abban az időben... reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon” (Ef. 2,12). Isten Igéjének hallatán, az Isten háta mögötti sorsra jutott Sződemeter elesett állapotán tusakodván azonban mégiscsak az isteni reménység az, amelybe belekapaszkodhatunk. Gyakran szokták feltenni a kérdést, hogy derű- vagy borúlátók vagyunk. Én ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy még ha optimizmusra nincsen is ok, nem pesszimista, hanem hívő vagyok. Még akkor is, amikor a kérlelhetetlen valóság csak a sötét borúlátást tenné indokolttá - Istenbe vetett hitünk reménységet fakaszt szívünkben. Aki ember tud maradni az embertelenségben (Ady Endre) - az a reménységhez is fel tud nőni a reménytelenségben. A csupasz valóság talaján legfeljebb a kétség és a lemondás terem meg, az élő hit televényén viszont, amint népi énekünk tartja, még a keresztfa is kivirágzik. „Piros vérrel virágozik, / Szent Lélekkel gyümölcsözik.” Megpróbáltatásainkban és reményvesztettségünkben, a szűkkeblű „realizmus” lehengerlő érvei ellenében is a mi legfőbb érvünk és bizonyosságunk a halálon is diadalmas Jézus Krisztus, maga a reménység Istene. „Reménységben tartattunk meg” - mondja Pál apostol (Róm. 8,24). Nagyobb a mi hitünk, mint a mi nyomorúságunk. A hit által táplált remény felülmúl mindent. Szárnyra kap, és fölébe emel a lehúzó körülményeknek. 306