Jánosi Zoltán (szerk.): „Leszek haláltól ronthatatlan”. Olvasókönyv Ratkó József életművéhez (Budapest, 2010)
A „csillagtalan komor szegényekért”, a „vertfalak közt” élő „vert emberekért”, majd a teljes kifosztott nemzetéért megszólaló egykori állami gondozott, „lelencgyerek”, a huszonegy éve halott Ratkó József azoknak a költőknek a sorába tartozik, akik tehetségük teljes erőfeszítésével léptek fel a pártállam időszakában a morális értékrombolással és a nemzeti közösség szétzilálásával szemben. Költői arculatának kialakulását nagymértékben motiválta gyermekkora: az iszákos apától, a folytonos nélkülözéstől való állandó fenyegetettség, majd az árvaházak, gyermekmenhelyek s a befogadó „gazdák" ütlegeinek világa. A benne érzékenyen tovább élő múlt eleven hatására is, versben, prózában és drámában egyaránt azt vallotta, hogy a történelem mércéje nélkül az ember nem értheti meg önmagát és korát. Egyidejűén éreztette meg saját sorsán keresztül az átfogóbb felismerést is: az egész emberiség a történelmi lét „kínnal kirakott kútjából” érkezett, s ha nem tudatosítja magában időről időre a maga pokoljárásait és sorstól kicsikart értékeit, akkor nem szerezhet perspektívákat a jövőjéhez sem. A költő és drámaíró egyre szorongatóbb szellemi izoláltságát - ha ennek feloldására íróbarátai folyamatos meghívásával szinte keleti irodalmi központtá is emelte Nagykállót, ahol könyvtárigazgatóként dolgozott - lélektépő személyes tragédiák is tetézték. Szemhatára a népi siratok zaklatott fájdalmát és a népballadák kemény szembenézését egyszerre idézve nyílott ki költészetében a halálra. A halál-probléma elemzésével az emberi, a nemzeti és a személyes