Jánosi Zoltán (szerk.): „Leszek haláltól ronthatatlan”. Olvasókönyv Ratkó József életművéhez (Budapest, 2010)

A „csillagtalan komor szegénye­kért”, a „vertfalak közt” élő „vert emberekért”, majd a teljes kifosz­tott nemzetéért megszólaló egykori állami gondozott, „lelencgyerek”, a huszonegy éve halott Ratkó Jó­zsef azoknak a költőknek a sorába tartozik, akik tehetségük teljes erő­feszítésével léptek fel a pártállam időszakában a morális értékrom­bolással és a nemzeti közösség szétzilálásával szemben. Költői arculatának kialakulását nagymértékben motiválta gyermek­kora: az iszákos apától, a folytonos nélkülözéstől való állandó fenyege­tettség, majd az árvaházak, gyer­­mekmenhelyek s a befogadó „gaz­dák" ütlegeinek világa. A benne ér­zékenyen tovább élő múlt eleven hatására is, versben, prózában és drámában egyaránt azt vallotta, hogy a történelem mércéje nélkül az ember nem értheti meg önmagát és korát. Egyidejűén éreztette meg saját sorsán keresztül az átfogóbb felismerést is: az egész emberiség a történelmi lét „kínnal kirakott kút­­jából” érkezett, s ha nem tudatosít­ja magában időről időre a maga pokoljárásait és sorstól kicsikart értékeit, akkor nem szerezhet pers­pektívákat a jövőjéhez sem. A költő és drámaíró egyre szoron­­gatóbb szellemi izoláltságát - ha ennek feloldására íróbarátai folya­matos meghívásával szinte keleti irodalmi központtá is emelte Nagykállót, ahol könyvtárigazga­tóként dolgozott - lélektépő szemé­lyes tragédiák is tetézték. Szemha­tára a népi siratok zaklatott fáj­dalmát és a népballadák kemény szembenézését egyszerre idézve nyílott ki költészetében a halálra. A halál-probléma elemzésével az emberi, a nemzeti és a személyes

Next