Jánosi Zoltán: „Szólítlak, hattyú”. Válogatott írások Nagy László életművéről (Budapest, 2006)
II. "Csillagzó csontú ... medvefiú"
„CSILLAGZÓ CSONTÚ... MEDVEFIÚ” 49 dennapi lét és a mesei-fantasztikus mítoszvilág ütköztetése a cél. Nem mű és világ, „ideál és való” kettősségének hangsúlyozása, hanem a jelenségek mítoszi elvekkel, képzetekkel, struktúrákkal való átfogása és plasztikussá tétele. A „rendező elvként” a kor folyamataira irányuló mitologikus művészi szemléletbe egyszersmind történeti és egyetemes, összemberi dimenziók is szövődnek. A remitologizáló poétikában állandóan érzékelhető hatóerő az „az igyekezet, hogy túllépjenek a társadalmi és történelmi, valamint a tér- és időkereteken az »általános emberi« tartalom felmutatása érdekében. S folytonosan tetten érhető az írói szándék valamilyen »globális modell« megalkotására, »az egyéni és társadalmi magatartás örök modelljeinek leírására, a társadalmi és természeti kozmosz bizonyos lényeges törvényeinek megfogalmazására.«10 A létnek a historikusságból és a mítoszokból felszakadó, azokból meghallott és az adott jelenre vonatkoztatott törvényei szervesen és természetes módon fonódnak egybe a remitologizációs poétikában.”11 Az analizáló, leíró, részletező, tipizáló realizmus végkifejlete idején, a nagyrealizmus összeomlásakor az író elveszti korábbi mindentudását, s a totalitás színterei helyett már csupán csak részelemekre koncentrálhat. Ez a fontos szemléleti módosulás több ponton is a realista struktúra megroppanását, átalakulását eredményezi.12 „Az ember mind kevésbé képes a hallatlan sokféleségében előtte megjelenő, számos ellentmondástól áthatott világgal a maga egészében számot verni.”13 E trauma egyik lehetséges áthidalására kínál lehetőséget az évezredes képleteket föltámasztó, a jelenségek mozgásának, működésének sűrített törvényeit, képzetekben rögzített koncentrátumait adni képes mitologizmus. A részleteiben megragadhatatlan, szertefutó, kaotikusnak látszó szinkron és diakron folyamatok közepette a remitologizációs művész számára újra az átláthatóság és megfoghatóság esélyét, illúzióját nyújtja. Hiszen az „egész” -re irányulás, a totalitás megfogalmazásának vágya a klasszikus realizmus világképének szétdarabolódása, illetve a „Minden Egész eltörött” katasztrófájának megérzése után is természetes törekvése maradt a művészet egyik irányzatának. Whitmantől József Attiláig, Eliottól Nagy Lászlóig, Weöres Sándorig „egymástól megannyi tekintetben különböző költőket állíthatunk egymás mellé annál a ... törekvésnél fogva, hogy az évtizedes időperspektívákban könnyen szétforgácsolódó 20. századi embert egyetemes összefüggésrendszerekben próbálják elhelyezni.”14 A remitologizáció jellegadó vonulata a teljes lét művészi átfogásának igényével lép föl. A teremtésmítosz minden egyéb mítoszt, vagyis „a mítosz” kategóriáját meghatározó státusának elfogadásából következik a remitolo-