Kenéz Ferenc: A visszaírt betű. Válogatott versek (1972-2018) - Rádiusz Könyvek 9. (Budapest, 2020)

Kenéz Ferenc úgy lett költő, úgy vált egy tagadhatatlanul egyéni, senkivel össze nem téveszthető költészet birtokosává, hogy való­jában nem akart (a hagyományos értelemben) költő lenni. Azt égette billogként magára - s ettől soha­sem szabadult -, hogy kíméletlen fogalmazással, egyéniségét csak­nem fejszével faragva, a költésze­tet nem szakmai, hanem „élettani kérdésként” élje meg. Mikor verset írt, a saját életét akarta létrehozni. Szülővárosa, Nagyszalonta, számá­ra olyan hely volt, „ahonnan az ember repülni kívánkozott”. E líra nehezékét -, amelynek révén, pa­radox módon szárnyalni is tud - valójában a szociografikus valóság adja. A mítosz, mint metaforikus bőség, meglengetheti a valót, de igazán a föltárható rejtezésben jelenik meg iszonytató félelemmel a valóság. A vérzuhataTM amely rá­telepszik az ember mindennapjai­ra, a társadalmi és a magánéletre, a munkára, a családra, a szere­lemre. A költő ezt a valódi és szim­bolikus vérzuhatagot mint mámo­ros emléket jeleníti meg, s amit létrehoz: első osztályú, kikezdhe­tetlen, van sodrása, lendülete, föl­hajtó ereje. )

Next