Marosi Gyula: A nílusi krokodil. Elbeszélések, novellák (Budapest, 2011)
„A cenzúra és az öncenzúra idejének kimúlása után is úgy gondolom, dolgokat elhallgatni olykor muszáj, de hazudni tilos. Kedvcsinálónak: írásaimban csak elviselhető mértékig púderozom magam, és ha olykor írok is ugyan hosszú és bonyolult mondatokat - talán anyanyelvem csodálatos hajlékonysága, a valamiféle ősmagyar gondolkodásmód kínálta lehetőségek a szavak felburjánoztatására, ez csábít el de általában az első olvasásra érthető vagyok. Törekszem rá, igyekszem kedvedben járni, Kedves Olvasó, szeretném, ha lennél, hisz nélküled csak egy kihűlt kályha mellett üldögélő, mániákusan önmagában motyogó vénember vagyok. ” Marosi Gyula mindent elárul írói alkatáról e néhány sorban: az utóbbi években egyre kivehetőbb egy vallomásos prózatípus, amelyen érződik, hogy szerzője nem akar semmit sem kitalálni; amit leír, megtörtént vele, és a cselekmény a mélylélektani árnyalatok alá rendelődik. Ez az írásmód az esszével mutat erős rokonságot, és Marosi Gyula a legkiemelkedőbb művelői közé tartozik. Közvetlensége nemcsak a fikció kiiktatásából ered, de emlékező személyességéből is. Egy életút etűdjei bomlanak ki írásról írásra, s mégis a díszletük, а XX-XX1. századi, embert kikezdő magyar valóság válik főszereplőjükké.