Marosi Gyula: A nílusi krokodil. Elbeszélések, novellák (Budapest, 2011)

„A cenzúra és az öncenzúra idejé­nek kimúlása után is úgy gondo­lom, dolgokat elhallgatni olykor muszáj, de hazudni tilos. Kedvcsi­nálónak: írásaimban csak elvisel­hető mértékig púderozom ma­gam, és ha olykor írok is ugyan hosszú és bonyolult mondatokat - talán anyanyelvem csodálatos hajlékonysága, a valamiféle ős­magyar gondolkodásmód kínálta lehetőségek a szavak felburjánoz­­tatására, ez csábít el de általá­ban az első olvasásra érthető va­gyok. Törekszem rá, igyekszem kedvedben járni, Kedves Olvasó, szeretném, ha lennél, hisz nélkü­led csak egy kihűlt kályha mellett üldögélő, mániákusan önmagá­ban motyogó vénember vagyok. ” Marosi Gyula mindent elárul írói alkatáról e néhány sorban: az utóbbi években egyre kivehetőbb egy vallomásos prózatípus, ame­lyen érződik, hogy szerzője nem akar semmit sem kitalálni; amit leír, megtörtént vele, és a cselek­mény a mélylélektani árnyalatok alá rendelődik. Ez az írásmód az esszével mutat erős rokonságot, és Marosi Gyula a legkiemelkedőbb művelői közé tartozik. Közvetlen­sége nemcsak a fikció kiiktatásá­ból ered, de emlékező személyessé­géből is. Egy életút etűdjei bomla­nak ki írásról írásra, s mégis a díszletük, а XX-XX1. századi, em­bert kikezdő magyar valóság válik főszereplőjükké.

Next