Mórocz Gábor (szerk.): A századelő gondolkodói. Válogatás az év esszéi című antológia köteteiből (2002-2017) (Budapest, 2017)
Kenyeres Zoltán: Radnóti Miklós s a Nyugat
a megelőző napokban, hetekben, amikor kiszivárogtak a nevek, azonnal megindultak a sajtótámadások. Az újságok kárhoztatták Babitsot, elítélték a kuratóriumot, szidalmazzák az egész alapítványt. Mindig elégedetlenek voltak a nevekkel, mindig találtak kifogásokat, rágalmakat. Az Új Magyarország így ír már 1937. január 4-én: „Nagy feltűnést keltett a kuratórium döntése. A díjakat valóban igen kiváló és arra teljesen érdemes írók kapták. Nem is a körül van a hiba. A kínos feltűnést az keltette, hogy az új jutalmazottak kivétel nélkül valamennyien kitűnő anyagi körülmények között élnek. Márpedig a Baumgarten-féle alapítványnak az a célja, hogy felsegítse azokat a tehetséges fiatal írókat, akik rossz anyagi helyzetben vannak [...] Radnóti Miklós házassága révén igen előnyös anyagi körülmények közé került. [...] Miért nem adták Zelk Zoltánnak a díjat? Ennek a markáns tehetségű fiatal költőnek, aki minden nap gyalog jön be Zuglóból, mert nem telik neki villamosra. Vagy miért nem adták Berda Józsefnek, ennek az egészen egyéni ízű kitűnő költőnek, aki formálisan éhezik? Miért mellőzték ismét Kassákot? Hát József Attilát? És Nagy Lajost? (Ok mind nagyon is rá vannak szorulva a díjra.) [...]" A jutalomdíjjal szinte új élet kezdődött Radnóti számára: úgy érezhette, végre befogadták, végre otthonra talált. Végre véget ért szellemi árvasága. Ferencz Győző írja: „A Nyugat elismerése sokat jelentett, a Dunakorzó kávéház hétfői Nyugat-asztalához ülni megtiszteltetés volt, [...] Babits figyelmét [...] végre magán érezhette." 1937-ben jelent meg Babits Mihály Összes versek című pályaösszefoglaló nagy kötete, záróciklusa közölte 1934 óta írt legutóbbi verseit. A kötet az év őszén készülhetett el, az első napilap-kritikák októberben jelentek meg róla. Radnóti azonnal leült, és hoszszabb tanulmányt írt a könyvről: alighanem még a Baumgarten-díjért érzett hála dolgozott benne, annyi indulat, szidalmazás és káromlás után, amit érzett és gondolt a megelőző években Babitsról és Babits ellen, maga előtt, a maga lelkében is fordítani akart. A tanulmány - amely Ferencz Győző szavával „valóságos himnusz" - azonban nem jelent meg. Pedig fennmaradt a nyomdai levonata, „Nyugat" - írta rá kézzel Radnóti a paksamétára. Nem kétséges, hogy az írást a Nyugatnak szánta, az sem kétséges, hogy el is küldte, és az sem kétséges, hogy első fordulóra el is fogadták, hiszen kiszedték a nyomdában. Mégsem jelent meg. Vajon miért? Talán visszavette a tanulmányt, mivel megérezte, hogy nem lenne elég ízléses, ha néhány hónappal a díj átvétele után ilyen hőfokon magasztalná a kurátort? Talán Babitsnak támadtak utolsó pillanatban hasonló aggályai? Nem tudjuk. Mindenesetre az októberi szám (a Nyugat akkor havonta jelent meg) nyitóírásként közölte Szerb Antal tanulmányát a kötetről, egy hónappal később, novemberben pedig Cs. Szabó László írt róla újra. A NYUGAT KÖRÉBEN A következő években - azt lehet mondani - barátsággá fejlődött a viszony közte és Babits között. Radnóti Miklós naplójából: 334