Mórocz Gábor (szerk.): A századelő gondolkodói. Válogatás az év esszéi című antológia köteteiből (2002-2017) (Budapest, 2017)
Nagy Gábor: A küzdelem költője
Az első versszak Jézus Krisztus-i hatalommal ruházza fel a költői ént: „Én szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor!" s a „hétszer gyávák" számmisztikája is a Bibliáig megy vissza. A Nemzeti dal és А XIX. század költői intertextuális megidézése egyrészt Petőfi alakjának megelevenítését, másrészt az időn átívelő, történelmi párhuzam megteremtését szolgálja. A viszony tehát nem elsősorban szövegszerű, mint a posztmodern intertextuális eljárásaiban, az attitűd sem átalakítóújraértelmező, hanem azonosuló. Ebben az azonosulásban, az 1848-as és 1968-as idők közti párhuzamban rejlett azonban a vers legfőbb hatása: hallatlan merészség volt akkoriban megfogalmazni, hogy „lopnak a bőség kosarából, // a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében!" A gondolat energiáját a retorika fokozza itt: a „lopnak" redditiós ismétlésével (tagmondat elején, majd tagmondat végén) mintegy közrefogja a mondatot, megteremtve ezáltal azt a benyomást, hogy a kezdet és a vég is a lopás; így válik a „lopnak" e sorok leghangsúlyosabb szavává. A vers elementáris erejű, máig ható gondolatát azonban az utolsó előtti versszak fogalmazza meg: Holnap a szellem napvilágát Toppantják ránk a hétszer gyávák. A „roppant" ige asszociációs mezeje révén jól érzékelhetővé válik a „szellem napvilágáénak törékenysége, sebezhetősége. Itt fogalmazódik meg nyelvtanilag először 'ők' és 'mi' szembenállása, a 'mi'-ben egyúttal a költői én kívülállása is e törvénytelen renden. A 'roppantás' nem nagy erőfeszítést igénylő igéjéhez jól illik az 'ók'-et megnevező főnévként használt jelző: „gyávák". E mű emblematikus jellege különösen akkor válik érthetővé, ha összevetjük a talányos ...! című verssel. A cím az utolsó előtti szakaszban nyer értelmet: „S dérzápolyák, zúzmara-horthyk, ...!" A kihagyás jelzi: a felsorolás nem teljes, ám a kimondás nem lehetséges. Talán azért, mert a költő - a gyönyörű igei metaforás nyitó kép („Oszt pillantó szőlőszemek") logikájából következően - '56 októberére és Rákosira is gondolt. A hangsúly azonban a talán-on van: amennyi nyíltan kimondatik, akár a Fényes szellők nemzedéke indulásához is köthető volna; beleillene a kurzusversek sorába is. Ami elhallgattatik, legföljebb sejthető, számon kevésbé kérhető. Az Utassy teremtette lírai én - az ifjú József Attilát idéző - vágáns-vagány alkatához azonban jobban illik a nyílt, őszinte kimondás. Mint az 1951 című közérzetversben, amely a „pipával parázsló / parasztok" panaszát idézi: »Nem, nem élet, / nem élet ez. Sanyargás!«" És ehhez kapcsolódik a lakonikus költői kommentár: „Szívük üres. Üres, mint / fejük fölött a padlás." A szűkölködés panaszát fokozza a rabságot metaforizáló záró kép: „sötétedik, és / a hófüggöny mögül már / dereng a drótkerítés." A kimondás igényét - és veszélyét a totális diktatúra idején - fogalmazza meg a Csillagok árvája kötetből a Pohárköszöntő: „huncut kis hóhérok mennek ölre / szavaid tisztásán / nyakadért [...] s függsz majd: / egy vízszintes mondatért!" Nem véletlen, hogy mind gyakoribb az ironikus hang Utassy közéleti verseiben: nehéz himnikus hangon hazafias verset írni a hatvanas évek Magyarországán, ha 443